Csendem küldöm – ostorozlak.
Mint flagellán hasítom át húsig
bőröd hámrétegét, pálcát dobok,
ütlek, míg karom elvásik.
Isteni megalázkodás.
S ha mégis felütnéd konok fejed,
lágy mosolyt simítanék büszkén rád,
lám, szívós vagy. Erő felett.
Bírod még? Igen? Jól tűröd.
Hát viseld akkor nyomát holtodig.
Szögesdrót-fonatból van a szűröd,
s járj parázson, mint a jógik.
Csendem küldöm – megsiratlak.
Nevetsz? Maradsz? Merő ostobaság.
Fölényes mosolyod oly siralmas,
s szemedből a kérdés kiált.
Miért? Miért? Hát én tudjam?
A csend vagyok, és nincs itt semmi más.
Arcodat merítsd meg a hűs hóban,
légy árnyékom. Légy balladám.
Legutóbbi módosítás: 2018.03.21. @ 20:24 :: Molnár G. Krisztina
