— Édesanya, édesanya! — hallotta távolról Locit. Még nem nyitotta ki a szemét, tudta, a fia csak ébresztgeti, nincs félelem a hangjában, már hozzászokott ezekhez a gyermekeinek új ájulásaihoz, de azt is megtanulta már hét évesen, hogy ilyenkor jót, vagy rosszat, de valami nagy hírt kaphatott édesanya.
Igen, a HÍR! Végre valami hír…
Bözsi csaknem két napig aludt, mialatt Ilike és Mama fürdették, etették, babusgatták a három gyerekét. Fogalmuk nem volt, nem is lehetett, hogy min mentek keresztül, mert akkor sem mesélt, amikor végre magához tért.
— Mama, semmit nem tudok Feriről, talán nem is él már! Mi lesz velünk, Mama!?
A szülőiház rendbehozása — ahonnét oly szép reményekkel bocsátották útjára — épphogy megtörtént, már nem látszott az akna, a nemkívánt vendég pusztítása, bútorokat is úgy-ahogy összeszedtek, pótolták a legszükségesebbet, a régihez képest szegényes, de élhető otthonba érkezett vissza, de koldus szegényen, és negyedmagával. Ili a postán dolgozott, Lacit, aki nem vált be katonának, a pék alkalmazta segédnek, Papa egy borbélysegéddel dolgozgatott, minden fillér számított, Bözsi pedig élősködni képtelen lett volna.
Csereberélésből élt az ország, ez hozott egy váratlan lehetőséget.
Karcsiék udvarában a fodrászüzlet és a pékség miatt is mindig nagy volt a forgalom, rendszerint ott kötöttek ki az áruikkal érkezők is. Aranka mindig megnézte a kínálatot. Ezegyszer Karcsi is vele tartott. Véletlenül. De tudjuk, ugye, véletlenek nincsenek. Hatalmas batyuk tornyosultak a bekanyarodó kocsioldalban.
— Ezekben mi van?
— Kötőfonalak… — ugrott azonnal az asszony, hogy mutatni bontogassa —, nagyon szépek, igaz, vékony szálúak, de műrostosak — mintha az jó lenne, gondolta Aranka —, és kettőt-hármat összeviszálva még pulóvert is lehet kötni belőle. Van világos meg sötét színű is — igyekezett kedvet csinálni az üzlethez.
— Sajnos nem tudok kötni — hárított Aranka.
— Várjunk csak… Bözsi tud… nagyon is tud! — ugrott fel Karcsi a bakra a nő mellé. — Indulás a Sár utcába!
Húgai és Mama először azt hitték, megőrült a báty, ennyi fonal láttán, de aztán megértették.
— A boltok üresek, ruha mindenkinek kell, te meg olyan sálakat, kesztyűket kötsz majd, hogy sorbaállás lesz értük tél előtt…
— De értsd meg, az sincs, amit cserébe adnánk! — rebegte Bözsi és már-már elájult.
— Kacsát, csirkét is elfogadok… akár lisztet, babot…
— Mi nem vagyunk termelők, nagy a család, amit beszereztünk, az kell is — ellenkezett Mama.
— Mama… három hízót nevel… nem kell, elég lesz kettőt levágni. A legkisebbet… — adta az ötletet Ili.
— Arról szó sem lehet! Tudod, milyen nehezen vettük…
Negyedóra sem telt el, a röfögő malac már a Picehelyi utcában utazott.
Bözsi karácsonyig nem csak sapkákat, sálakat, de pulóvereket is kötött, árult és eladott, sőt!
Emi tanító néni akkor sem tudott magának megfelelő méretű fehérneműt kapni, amikor mások vígan vehették a Hamar nagykereskedő boltjában. A babarózsaszínű és égszínkék csipke kötéséhez legalább nem kellett összeviszálni, egy vékony szál éppen megfelelt. Igaz, a hatalmas csipkebugyik nagy derültséget okoztak otthon, de legalább volt min kicsit nevetni a családnak, miközben pedig Mariskáról és a két vőről nem tudtak semmit, de még Laci ikertestvéréről, Gyusziról és Mama István öccséről is csak annyit, hogy orosz fogságba kerültek.
Hetek, hónapok teltek el, amíg 1946-nak valamikor az elején egy titokzatos kuncsaft somfordált be a borbélyüzletbe. Pápay Jenőt, vagy Károlyt kereste, és csak négyszemközt volt hajlandó beszélni.
— A mahócai erdőből szöktem, az életemet kockáztatom, de esküszöm, igazat mondok. Székely Ferenc adta ezt a címet. Azt üzeni, él, ott van a bűntetőtáborban, de ha össze tudnának szedni tanúkat, akik írásba adnák, hogy soha nem követett el zsidók ellen semmit, akkor talán bíróság elé vinnék, vagy ki is engednék. Azt mondta, vannak zsidó ismerősei, sőt barátai a felesége családjának.
Papa tudta, ha igaz, ha nem, ezt Bözsinek tudnia kell.
Persze, hogy elájult, de életre is kapott.
— Semmi baj, Locikám — simogatta meg a fölé hajló fia arcát. — Most nagyon sok dolgunk lesz…
Rohant Breier Irénhez, aki a minap kérdezte, tud-e már Feriről, akit ő személyesen ismert. Irén Auschwitzból a csodával határos módon menekült haza, nővére csontvázzá fogyott testét vonszolva országokon át. Amikor most Ozorán először találkoztak Bözsivel, sírva borultak egymás nyakába. Irén és Anna apja elismert szabó volt, nála is tanultak egy keveset a Pápay lányok.
— Én és a nővérem, de még Erdősék is írunk nyilatkozatot, hogy a légynek sem ártott soha Feri, jóbarátunk volt. Azt azonban tudd, hogy Kurdról és Balassagyarmatról is kérned kell igazolást, hogy mint írnok, lehetősége sem volt részt venni a deportálásokban.
Bözsi lovaskocsival utazott Kurdra, Ilike segítségével távírón értekezett Balassagyarmat hivatalaival, és csodák csodája, eredménnyel járt mindenütt. Augusztusra kezében volt annyi igazolás és levél, amivel már kezdeni lehetne valamit. Igen ám, de mit és hogyan. Összeült a család. Térképen megkeresték Mahócát. Az a Lillafüredi Vendégszálló környéke, oda csak van már vonatközlekedés, gondolták. Bözsi hősiesen kijelentette, ő elindul.
Aztán Karcsi érdeklődött a kuncsaftoktól, utazó ismerősöktől.
— Na, ide figyelj, húgom. Nem az Oriont Express visz oda, hanem akadozó vonatokon, javítás alatt álló sínek mellett vesztegelve, marhavagonban, vagy épp a tetején utazhatsz, éjjel, nappal, étlen-szomjan, akár hetekig.
— Viccelsz? Fél Európát bumliztam át, míg a háború is állt, és három gyerek kapaszkodott a szoknyámba.
— Jól van, de akkor én is megyek veled.
Mindenki felkapta a fejét, Aranka összerándult, de nem szólt ellene. Egyetértettek.
Az előkészületeket gondos előrelátással végezték. Egy tejeskannát megtöltöttek zsírral leöntött sülthússal, két kilónyi lisztnek és tarhonyának varrt szütyőt Bözsi. Lábast, bádog tányérokat és bögrét, kulacsot, cukrot és teafűvet, miegymást csomagoltak két hátizsákba, bőröndbe váltás fehérneműt, törölközőket és háziszappant, egy szatyorba pedig kötőfonalat, mert az úton nem csak enni kell majd, de várakozni is, sőt a kötött sál, mellény jól jöhet még csereberélni. A vekni kenyeret a kanna mellé, és a fontos iratokat Karcsi hátizsákjának oldalzsebébe dugták indulás előtt.
Bözsi még leguggolt a három aprósághoz:
— Fogadjatok szót a felnőtteknek, ők vigyáznak rátok, míg Édesanya megkeresi Édesapát. Karcsi bácsi meg énrám vigyáz majd, tudjátok: a vonatokon.
Lovaskocsival indultak a pincehelyi vasútállomásra, vitték az ölelések emlékét, Aranka a posta előtt búcsúzott tőlük, integettek egymásnak, míg a kocsi el nem tűnt a Kiss utcába kanyarodva. Aztán bement a házba a kilencéves Kisarankához és hároméves Öcsikéhez.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pápay Aranka
