A zűrzavaros helyzetben nem volt tanácsos a székely rokonokkal felvenni a kapcsolatot, mert rájuk is veszélyt jelentett a magyar csendőr hozzátartozó. Domokos és ezredesének távozása után három nappal már nagyon közelről lehetett hallani az ágyúzást Marosvásárhelyen. Olyan rémisztő hírek keringtek, hogy a magára maradt Mariska minden nap másképp gondolta… Aggódott azért is, mert Papp ezredes Domokost, mint őrsparancsnokot okolta a katonafeleségek maradása miatt, nem értett már semmit, fogalma sem volt, melyik döntés lenne helyes. Férje intelmei ellenére mégis a katonai parancsnokságra ment el, mert hallotta, ők még indítanak menekülő vonatokat. Bebocsátást kért Perczel ezredeshez.
„Vagy egy óra várakozás után be is engedtek hozzá, pedig ott igen nagy zűrzavart láttam. Elmondtam, szeretnék a három gyerekemmel hazamenni a szüleimhez. Ő csak bólintott, telefonált valahova, majd két íróasztallal odébb küldött. Ott egy fiatal magyar hadnagy gépbe diktálta az adatainkat, de amíg a gép kopogott, súgta, ha kimegyek, várjam meg a folyosón. Fontos. Én a gépelt papírokkal visszamentem Perczel ezredeshez, ő aláírta és lepecsételte, kezet nyújtott és azt mondta, jó utat, ez az utolsó lehetőség. Megköszöntem, elköszöntem. Kint nem vártam többet tíz percnél, jött a kis hadnagy és azt mondta: Asszonyom, maga erre a vonatra fel ne üljön! Ez egy páncélvonat, amin mi menekülünk. Szászrégenben már oroszok vannak, ha a németeknek nem sikerül az éjszaka folyamán visszaverni őket, mi a vonaton mind fogságba esünk. Mit gondol, elhiszik magának, hogy egy tiszthelyettes feleségét páncélvonaton menekítjük? — Nagyon megköszöntem, és azonnal le is mondtam a vonatról, a férjem tiltásának értelme jutott eszembe. Ám arról nem tudtam lemondani, hogy innét meneküljek. Estig megkerestem egy ismerős székelyt, lovaskocsit fogadtam. Azon akartam nekivágni a nagyvilágnak.
Otthon Domokos fogadott. Érezte, én nem fogok nyugton maradni, hazaszökött. Kiment, kifizette a kocsist, aztán leültetett. Ahogy a köpenyét levette, megláttam a derékszíján legalább négy kézigránát van. Rám nézett, és beszélni kezdett arról, amit a három nap alatt látott. A németek menekülnek, kiszórják az asszonyokat, gyerekeket a vagonokból, elkobozzák a kocsikat, minden mozgó járművet. Látott holttesteket, kukoricásban a szűntelen bombázás elől bujkáló asszonyokat, gyerekeket, ázva-fázva, éhezve. Ha mindenáron meg akarok halin, haljunk meg itt, együtt — és levett egy kézigránátot. Mondtam, felfogtam, tényleg maradnom, kell, de könyörögtem, őt keresni fogják, meg is láthatták, amikor visszajött, még világos volt. Mindnyájunknak úgy jobb, ha ő megy valami tehervonaton azokkal, akik a megbeszélés szerint várják, este tízig. Nehezen váltunk el. Én éjjel hallgattam a rádiót, amikor bemondták, Nagyváradnál szétbombázták a Tisza híd felrobbantása miatt ott veszteglő, menekülőket szállító vonatot.”
Majdnem két évig nem tudta meg, mi lett a férjével. Ott maradt a hat-, öt és egyéves gyerekkel az idegenben. Hiába jelentkezett munkára bárhol, úgy kezelték, mint egy ellenséges ország polgárát. A román katonák folyamatosan razziáztak nála, a férjét keresték, és hollétéről faggatták. Nagy házkutatásokat rendeztek, ami megtetszett nekik, azt zsákba tették és elvitték. Egyszer román rendőr is érkezett a katonákkal. Amikor kifelé mentek, a rendőr visszaszólt:
— Éjjel visszajövök a szép szőnyegért, és több holmit elviszek, mert ezután úgysem kell már neked.
Mariska attól ijedt meg igazán, amit a férfi szeméből olvasott. Eszébe jutott, mit mondott Domokos, hová forduljon majd segítségért. Fogta a három gyereket, Klárikával a karján, a két nagyobb a két oldalán, és mialatt minden nő félt tőlük, ő elindult az oroszoktól védelmet kérni.
„A városháza mögötti épületben volt az orosz városparancsnokság. A kapu előtt három román katona állta el az utamat, és amikor magyarul mondtam, mutattam is, én ide be akarok menni, az egyik rám fogta a géppuskáját és magyarul ordította, takarodj innét, mert lelőlek. A két nagyobb visítva sírni kezdett, mire Klárika is rázendített. A kapu feletti erkélyre nyíló ajtó tárva volt, a nagy ricsajra kilépett egy orosz. Leszólt valamit, erre beengedtek.
Nagyon izgultam, míg felmentünk a lépcsőn, de azonnal behívtak a parancsnokhoz. Leültettek bennünket, egy tolmácsnő fordított. Én elmondtam, egyedül maradtam, mindenki elmenekült a front elől, a férjem, mielőtt elment, azt mondta, ha bántanak a románok, ide jöjjek. És mióta eltűnt, rajtam keresik őt, mindenünket elviszik, folyton razziáznak nálam, meg is fenyegetett egy román rendőr, akinek megjegyeztem a sapkáján lévő számát.
A parancsnok megkérdezte, én miért maradtam itt. Gondoltam, nem árt, ha azt mondom el, amit szívesen hall. Hogy a férjem azt mondta, az oroszok elől nincs értelme menekülni, mert Berlinbe tartanak, és nincs olyan erő, ami megállíthatná őket. Az oroszok gyerekeket és asszonyokat nem bántanak. Ha én nem teszek semmi rosszat, akkor itt jó lesz nekünk. — Dá, mondta, kérte a rendőr számát, és rögtön telefonált a rendőrségre.
Közben a gyerekeknek cukorkát adtak, én csak bámultam, mert húsz-huszonöt perc múlva belépett az azonosított rendőr. Én megijedtem, mert láttam, ő is azonnal felismert. Kevés szó esett, de annyit kivettem, hogy keményen rendre utasította a parancsnok, és elküldte. Én kaptam egy román nyelven írt pecsétes papírt, és a tolmácsnő fordított: Ha hozzám bárki bejön és bántani akar, ezt az írást mutassam fel, és ha bármi panaszom lenne, hozzájuk forduljak.”
Nem úszta meg Mariska ilyen könnyen. Még a front odaérte előtt a rádiókat be kellett szolgáltatni, ő is bevitte, sőt egy hangszórót is, amit a konyhában tartottak. Akkor azt nem fogadták el, tehát hazavitte. A két katona és rendőr ottjártakor megtalálta, ott hagyták, de feljegyezték. Az ő oroszparancsnoknál tett látogatása után kerestek és találtak okot, azzal az ürüggyel, hogy egy tiltott rádiót tart, újra megjelentek. Hiába mondta, hogy az csak egy hangszóró, mutatta a menlevelet is, úgy a falhoz lökték, hogy válla, karja kék-zöld lett, egy románul írt papírt aláírattak vele, és a néma hangszórót elvitték bűnjelnek. Félelemben tartották, nem is mert többé védelemért folyamodni, de egy héten belül behívták a rendőrségre. Rettegve ment. Hanem az történt, amire nem számított. Aki elé bekísérték, a román rendőr tudott magyarul.
— A jogtalanul rekvirált biciklit visszakapod, más károkozásról nem tudunk — Mariska a jó meleg kabátok, meg a sok szép, még a stafírungjából való, monogramos, damaszt asztal és ágynemű hűlt helyére gondolt —, azt a hangszórót pedig egy marha rádiónak nézve elhozta — tette hozzá röhögve a rendőr. — Hazaviheted.
— Nem viszem el, mert hátha holnap jön érte egy másik, és az is falhoz lök. A bicikli helyett is inkább az ára, ami kéne, mert abból akartam kenyeret venni a három gyerekemnek.
— Várj, azt megveszem — kapott az alkalmon a rend román őre, és valamennyit fizetett.
Ha a Varga rokonság nem lett volna, akár éhen is halnak. A legidősebb testvér lánya, a húsz éves Irén érkezett élelemmel megrakott kosarakkal, hozott szőtteseket, vastag törtfehér posztót kiskabátnak Attilára, amit akkora nagyra szabtak, hogy legyen mibe belenőnie a gyereknek.
Hosszabb időre elvitték mindőjüket Gyulakutára. 1944 nyarán kis unokatestvéreikkel a gyerekek gondtalanul játszottak, de Domokosról még mindig nem tudott senki semmit. Érdeklődni sem mertek, mert feltételezték, hogy nem is fogságban van, hanem partizán. A magyargyűlölet elől legjobb lett volna menekülni.
Minden magyar tanító elhagyta Marosvásárhelyt, az iskolákból katonakórházakat rendeztek be. Csak egy Veres Lujzika nevű tanárnő segített, így egy református magániskolába tudta beíratni Marikát, aki épp iskolaköteles korba lépett.
Mariska úgy gondolta, ha él még a férje, őt ott kell megtalálnia, ahol szavát adta neki, hogy nem mozdul.
Közben Domokos biztos volt abban, hogy felesége rég hazamentette a gyerekeit Ozorára. Nem akart bajt hozni rájuk, ha mégis Erdélyben maradtak, mert neki a románok látóterébe visszakerülni kockázatot jelentett volna, ezért 1945-46 telének végén, úttalan utakon átvergődve, bujkálva, éhezve, fázva, meggyötörve, egy szép napon a Pápay házba kopogtatott be. Első percekben rá sem ismertek, olyan rongyos és torzonborz alak állt az ajtó előtt. Aztán első kérdése a családja volt. Amikor megtudta, Mariska Marosvásárhelyen maradt, elmondták a keveset, amit róla tudtak, elsírta magát az a robosztus ember.
— Hát mégis hallgatott rám — motyogta, és összerogyott.
Azonnal indulni akart Erdélybe, értük, ahogy kicsit összeszedte magát.
Arról, hogy ő honnét menekült, jó ideig semmit nem tudtak meg tőle.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Pápay Aranka
