Elhelyezkedem az ablak melletti ülésen. Még tíz perc az indulásig, egy örökkévalóság. Kinézek a vonatablakon. Sokadjára csodálom már a patinás békéscsabai állomást. Az 1933-ban épült műemlék három évig tartó munkálatokat követően újra eredeti pompájában díszeleg. Kiböjtöltük. Évekig vártunk az omladozó, igen rossz állapotából való felújítására. Számomra jelenleg ez a város legszebb épülete. Teljesen belefeledkezem.
— Van itt egy szabad hely? — cseng fülembe a kérdés, de még nem látom a kérdezőt. Önkéntelenül válaszolok, miközben felpillantok:
— Természetesen.
A látvány váratlanul ér. Fiatal lány utazótáskával és egy hatalmas macival ácsorog mellettem.
— Akad itt kettő is. Úgy látom, ketten vannak.
— Igen — mosolyodik el kicsit szégyenlősen, de már le is huppan a szemközti ülésre. Maga mellé ülteti, velem szembe az ötéves gyermek méretű kabala-maciját. Kérdőn nézhetek rá, mert elkezd magyarázkodni:
— A hosszú hétvégére hozom haza a koleszból. Karácsonyra kaptam. Nagyon hozzám nőtt, nem akarom, hogy ilyen sokáig egyedül maradjon!
Nézem a tizenhat év körüli, kisminkelt kamaszlányt, majd a velem szemben ülő hatalmas plüss figurát. Hirtelen én jövök zavarba.
— Persze, persze, megértem. Nem is szabad egyedül hagyni — folytatom az általa elkezdett nem mindennapi gondolatmenetet. Kicsit komikusnak tűnik a helyzet, de azt hiszem, egyáltalán nem az.
A maci csak néz rám ártatlan-értetlen képpel, én is nézem. Nem tudom levenni róla a tekintetemet. Tulajdonképpen olyan aranyos, kedves pofija van. Bevallom, sosem láttam még ekkora, vonaton utazó termetes mackót. Nézem a kamaszlányt, aki lezseren hátradől az ülésen, majd keresztbe tett lábakkal kényelmesen elhelyezkedik. Igazgatja hosszú, vállára omló dús barna haját. Száján tűzpiros rúzs virít, a szeme jó erős fekete tussal kihúzva, szemén műszempilla. Szép arca van. A sok festék nélkül talán még szebb lehetne. Öltözéke trendi szaggatott szűk farmernadrág, testhez simuló póló, a tizenévesek mai divatja. Cikáznak a gondolataim. Ennek a lánynak nagy szüksége lehet a kollégiumban erre a maci-társra. A családi biztonság hiányát is oldhatja, mint egy érzelmi támasz. Talán. Az új környezet, megannyi nehézség leküzdésében is segítheti a puha, nagy barnaszemű kedvenc.
Megkérdezem tőle, hogy készíthetek-e egy fotót róla?
— Csak nyugodtan.
Készségesen megigazítja „kis” barátját az ülésen, hogy jól látszódjon a képen. Lefotózom. A harmadik kép sikerül. Néhány perc múlva már szedelőzködik.
— Már leszállnak? — kérdezem „tőlük” a mackót is megszemélyesítve.
— Igen. Még átszállunk egy másik vonatra. Dévaványára megyünk, ott lakom.
A gyomai állomáson néhány percig áll a vonat. Nézek ki az ablakon, tekintetemmel követem a magas, fiatal lányt, aki félóráig az útitársam volt. Boldogan húzza bal kezével gurulós utazótáskáját, a jobb karján a legnagyobb természetességgel cipeli hatalmas kabala maciját. Társak. Az emberek megnézik, utána fordulnak, de a lányt ez cseppet sem zavarja. Vállalja önmagát. Külsőre követi, utánozza a hasonló korúak divatját, de a lelke mélyén még egy naiv, éretlen kamasz. Lehet, hogy még tizenhat éves sincs. Nem sokat tudok róla. Nem alakult ki beszélgetés köztünk, mégis megkedveltem a félórás út alatt.
Visz a vonat tovább az enyéimhez, öt és féléves és kétéves „kis macis” unokáimhoz.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Szulimán Eleonóra
