Élt egyszer egy király, s volt neki egy dalia fia, aki napjait azzal töltötte, hogy a környéken barangolt lóháton. Bejárt minden falut és várost, amely apja birodalmához tartozott.
Egyik nap is, amint lovagolt hazafelé, az útja egy sűrű, nagy erdő mellett vezetett el. Ismerte, nem egyszer vadászott benne. Sőt még azt is tudta, hogy hol, milyen fa áll.
Már majdnem elhagyta az erdőt és a távolban egy hegy tetején feltűnt apja vára, amikor egy nagy tölgy alatt egy furulyázó leánykát pillantott meg.
Még sohasem látta a lányt. Azt sem tudta, ki ő és hol lakik. Olyan szépen szólt a hangszere, hogy valósággal elbűvölte a királyfit.
— De szépen játszol, te lány — állította meg a lovát és hallgatta a furulyaszót.
A lány nem válaszolt, csak fújta a hangszerét és sejtelmesen mosolygott.
A királyfi kérdezgette mindenféléről, hogy hol lakik? Kik a szülei? Mit keres itt az erdő szélén? Hiába volt a kérdezgetés, a leányka nem felelt.
Egy idő után a királyfi megunta, és már úgyis estére járt, megsarkantyúzta a lovát, majd elvágtatott.
Pár nap múlva megint arra vitte az útja. A leányka ugyanott ült a nagy tölgy alatt és furulyázott. Most talán még szebben szólt a furulya. A furulyaszó könnycseppeket csalt elő a király fiának a szeméből.
— Áruld el, ki vagy te, szép leányka? — kérte szinte könyörögve, de a lány most sem nyitotta szóra a száját. Mintha a furulya az ajkához ragadt volna.
A királyfinak sietős volt a dolga. Kénytelen keletlen, de mennie kellett. Sajnos nem lett okosabb. A leánykáról semmit sem tudott meg.
Napok múltával újból az erdőnél járt, de a nagy tölgy alatt nem lelte a furulyázót. Pedig nagyon szerette volna megint hallani, azokat a csodás dallamokat, amelyeket a lány kicsalt hangszeréből.
Kissé csalódottan tovább lovagolt, de egy percre sem tudta felejteni a leánykát. Éjjel nappal ő járt az eszében. Még ébren is róla álmodott. Minden szellő sustorgásában a furulya hangját vélte felfedezni. Amikor csak tehette, ellovagolt az erdőhöz, hátha megint ott lesz a szépséges lány.
Ki tudja, már hányadsora ment oda, azt remélve, hogy szerencséje lesz. Egyetlenegyszer sem volt szerencséje, hogy találkozzon a furulyázó leánykával.
Ezért a királyfi nagyon szomorú lett. Végtelen keserűség kerítette hatalmába. Minden pénzt megadott volna, hogy újból meghallja a furulyaszót.
Még apja is észrevette, hogy fia szívét nagy bánat nyomja.
— Miért vagy olyan búval bélelt, fiam? — kérdezte a király. — Mondd el apádnak, hátha tudok segíteni!
A királyfi először nem akarta felfedni bánatát, de apja addig kérlelte, amíg el nem árulta. Amikor a király meghallotta, hogy fia a furulyázó leányka miatt szomorú, ijedten felkiáltott:
— Jaj, fiam, azonnal verd ki a fejedből azt a furulyázó leánykát! Életed megrontója lesz, ha azonnal nem felejted el. Annak idején, nekem is majdnem a végzetem lett. Gonosz tündérek családjából való, amelyeknek az a dolga, hogy elrabolják a fiatal legények lelkét. Örülj, hogy csak egyszer hallottad furulyázni. Aki másodszorra is meghallja az örök életére elveszett. Engem öreganyám győzött meg, hogy ne keressem, felejtsem el. Ha nem hallgattam volna öreganyámra, akkor ma én is annak az erdőn túli magas hegy egyik sziklája lennék. Nagyon kérlek, többé egy szót se beszéljünk erről a gonosz tündérről — kérlelte a király a fiát.
— Apám, csak annyit árulj el, hol laknak ezek a tündérek? — könyörgött a királyfi.
— Jobb, ha nem tudod lakhelyüket. Így talán könnyebben kivered fejedből — mondta a király és többé nem volt hajlandó beszélni a furulyázó leánykáról.
Ha fia próbálkozott is, vagy kérdéseket tett fel apjának, a király mindjárt másra terelte a szót.
De a fiút nem hagyta nyugodni a furulyázó leányka. Reggeltől estig kutatta, hol lakhatnak a gonosz tündérek?
Apja megtiltotta a várban és annak környékén, hogy az emberek segítsenek neki. A királyfi hiába kérte, senki sem volt hajlandó válaszolni kérdéseire. Ha valaki megszegte volna ezt, akkor a feje bánta volna. A király kiadta parancsba, ha ezt megszegik, akkor annak a feje hulljon a porba. Így mindenki hallgatott, még az is, aki tudta, merrefelé találhatóak a gonosz tündérek.
Ebbe a királyfi nem tudott belenyugodni. Minden nap ellovagolt ahhoz a helyhez, ahol először meglátta a furulyázó leánykát. Gyakran leült a nagy tölgyfa alá és várt, hátha megjelenik és furulyázik neki. Még az sem érdekelte, hogy varázslattal ő is kősziklává változik az erdőn túli hegyekben.
Máskor meg bolyongott az erdőben. Benézett minden bokorba, minden fa odvába, azt remélve, hátha ott rátalál a leánykára.
Egyszer aztán olyan sokáig bolyongott a fák között, hogy már maga sem tudta, merre jár. Ment, ment és váratlanul egy kis erdei tisztásra ért, ahol állt egy kicsinyke házikó, amelyben egy vénséges öreganyó lakott. Olyan öreg volt, hogy álla a földet verte, mert nem bírt kiegyenesedni.
— Jó napot, öreganyám! — köszöntötte illően az öregasszonyt.
— Neked is, fiam — válaszolta. — Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár?
— Keresem a furulyázó leánykát. Beleszerettem, és hallani akarom a furulyaszót. Talán öreganyám tudja, hol fogom megtalálni?
— Tudni, tudom, de édesapád megtiltotta, hogy bárki is ezt elárulja. Aki ezt megszegi, az elbúcsúzhat a fejétől.
— Drága, öreganyám — kérlelte a királyfi majdnem sírva — árulja el nekem! Ígérem, édesapám nem fogja megtudni.
A királyfi addig könyörgött, míg az öreganyó szíve megenyhült és elárulta, hol találja meg a gonosz tündéreket.
— A házikóm mögött van egy kút, másszál le benne! Mielőtt elérnéd a vizet, balra van egy fémajtó, amit egyfejű sárkány őriz. Ha le tudod győzni, s nem hagyod ott a fogadat, nyisd ki a fém ajtót és lépjél be az alvilágba. Menjél egyenesen egészen addig, míg találsz egy ezüstajtót, amelyet háromfejű sárkány vigyázza. Ezzel is küzdjél meg, s ha sikerül, folytasd útadat egészen a harmadik aranyajtóig, amelyet maga a hétfejű sárkány őrzi az előbbi két sárkány apja. Vele is meg kell birkóznod. Ez nem lesz könnyű feladat, mert mind a hét fejéből egyszerre csapnak elő a kénköves lángok. Eddig még minden próbálkozó itt fűbeharapott. Rád is ez a sors vár, ha nem leszel elég ügyes és vakmerő. De még most meggondolhatod magadat és visszafordulhatsz.
A királyfi elszánt volt, nem rettent vissza a veszélytől, mindenáron meg akarta találni a furulyázó leánykát. Kiment a házikóból és leereszkedett a kútba.
Hamar rá is lelt a fémajtóra, amit az egyfejű sárkány őrzött. Jó kardforgató volt, s ezért nem okozott neki nehézséget egy suhintással levágni a sárkány fejét. Szabad volt az út az ezüstajtóig, ahol már mérgesen várta a háromfejű sárkány. Ezzel kicsit nehezebb dolga volt. Jó ideig harcoltak egymással, mire végül a királyfi kerekedett felül, és a három sárkányfej a porba hullt.
Már csak az aranyajtó volt vissza, ami a legnehezebbnek látszott. Azt a két megölt sárkány apja őrizte. Nagyon mérges volt, amiért a királyfi elküldte fiai lelkét a másvilágra. Mind a hét félelmetes fejéből egyszerre csaptak ki a kénköves lángok, hogy halálra perzseljék az alvilágba betolakodót.
A királyfi alig tudott elugrani a lángok elől. A forróság kicsit meg is perzselte gúnyája szélét. De ez nem tántorította el, hogy éles kardjával neki ne menjen a hétfejű sárkánynak.
Megkezdődött az életre-halálra menő harc. Egészen sötét estig fárasztották egymást. Hol egyik, hol másik került előnyös helyzetbe. Még éjfélig sem tudták eldönteni, kit illet a diadal.
A felkelő Nap sugarai is egymással küzdve találták a királyfit és a hétfejű sárkányt. Mindkettőjükben már alig volt némi erő. Ennek ellenére egyikőjük sem adta fel.
Eljött a dél, majd az újabb este, a királyfi érezte hamarosan elhagyja minden ereje. A hétfejű sárkány meg csak okádta ki a torkán a kénköves tüzet, amikor egyszer csak elapadt a tűz mind a hét torkában.
Ennél jobb alkalom nem is lehetett volna a királyfi részére, egy nyisszantással levágta a sárkány mind a hét fejét.
A fáradtságtól ő is a földre rogyott. Arra ébredt, hogy valaki furulyázik a közelben.
Gyorsan felugrott és loholt a furulyaszó irányába. Egy virágos mezőn meg is találta a furulyázó leánykát, aki, amikor meglátta a királyfit felsikított és sírva mondta:
— Ne nézz a szemembe, királyfi! Ha tekintetünk találkozik másodszorra is, akkor te is sziklává változol. Tudd meg, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam a gonosz tündérek elraboltak szüleimtől, és az lett a feladatom, hogy fiatal legényeket elcsábítsak furulyámmal. Édesapádnak is furulyáztam, de ő bölcs volt, és messze elkerült. Jobb lett volna, ha te is követed példáját.
A királyfi becsukta a szemét, s még csak véletlenül sem nézett a leányka szemébe.
— Kell lennie megoldásnak, hogy megszabadítsalak a gonosz tündérektől. Beléd szerettem, és addig nem nyugszom, amíg feleségem nem leszel. Megkeresem a gonosz tündéreket és könyörgök nekik, hogy engedjenek szabadon.
— Könyörgéssel nem érsz el náluk semmit. Egy módja van, hogy kiszabadíts innen, ha harmatcseppekből építesz egy kacsalábon forgó várat ennek a virágos rét közepén, s elhiteted a gonosz tündérekkel, hogy te vagy a jóság tündére. Egykor ezek a tündérek sem voltak rosszak, csak réges-régen királynőjüket elátkozta egy öreg varázsló, amiért nem ment hozzá feleségül. Az átok akkor hull le a tündérekről, ha a jóság tündére épít itt egy várat harmatcseppből.
— Építek egy ilyen várat, ha addig élek is! — ugrott egy nagyot a királyfi és majdnem a leányka szemébe nézett.
— Jaj, ne nézz rám! Csukd be a szemed! Nem szabad, hogy tekintetünk újból találkozzon — kiáltotta rémülten a leányka.
A királyfinak ezt nagyon nehéz volt megállni. Majd megszakadt a szíve, hogy nem nézhet azokba a gyönyörű kék szemekbe.
Hajnalig kellett várnia, hogy elkezdhesse építeni a várat a réten található harmatcseppekből. Nehezen haladt a munka, mert hajnalonként nem volt annyi építőanyag, ami a várhoz kellett volna.
Kilencvenkilenc földi év tellett el, amire a vár felépült. Tudni kell itt a lenti világban, olyan, hogy idő nem létezik. Egy perc, akár egy emberöltő is lehetett, vagy fordítva ezer év egy pillanatnak tűnt.
Sok fáradságos munka után végül elkészült a vár, s a királyfi beköltözhetett. Olyan szépnek sikeredett, hogy senki fel sem tételezte, hogy nem egy jóságos tündér lakik benne.
Ezt a leányka mindjárt világgá is kürtölte. Olyan szépen kezdett el furulyázni a kacsalábon forgó vár előtt, hogy minden elátkozott tündér oda sereglett, és egyszeriben jó tündér lett belőlük.
Megszűnt az átok, s újból a régi, jóságos tündérekké váltak. Ennek annyira megörültek, hogy víg táncba kezdtek a virágos réten a vár körül.
Nem győzték megköszönni a harmatcsepp várban lakó királyfinak, amiért megmentette őket. Ettől kezdve a két szerelmes fiatal már egymás szemébe nézhetett.
Most már senki sem akadályozhatta meg, hogy a királyfi feleségül vegye a szépen furulyázó leánykát.
Hamarosan olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy az ég is majdnem leszakadt a nagy mulatozásban. Amikor jól kimulatták magukat, a királyfi az ifjú feleségével felment a fenti világba, hogy bemutassa élete párját szüleinek.
Igen, ám, egy dologról megfeledkezett. Ameddig ő lett volt, fent sok-sok év eltelt, és minden megváltozott. Szülei és ismerősei is már rég meghaltak. Az egykori várukban is már más volt a király. Senki ismerőssel nem találkoztak. Ezért nagyon idegenül érezte magát a királyfi. Senki sem hitte el neki, hogy valamikor ebben a várban élt. Nem volt a kezében semmi bizonyíték. Hiába is próbálta volna bebizonyítani igazát, senki sem hitt volna neki.
Ez nagyon elszomorította, s talán örök bánatba is esett volna, ha szépséges felesége nem vigasztalja meg:
— Édes párom, drága jó férjem uram, menjünk vissza a lenti világba, ahol vár bennünket a gyönyörűséges kacsalábon forgó, harmatcseppből épült várunk!
— Igazad van, drágaságom — mondta a királyfi. — Nekünk már ott van az otthonunk — s még egy utolsó pillantást vetett a régi várukra, majd kéz a kézben visszamentek a lenti világba, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Apáti Kovács Béla
