RÖNTGEN!
Most akkor hogy is van ez? A képen a férfi már kopaszodik, de még negyven sincs. Fejkendős feleségének karján vasgyúró fiú ül, morcosnak tűnő tekintettel.
Elől egy huncut, hunyorgó, alacsony kicsi lány, középen hosszú copfos, magas, balról meg egy igazi kis bika hallgat (kicsit kilóg ez a jellemzés a többi néma közül, de vegyük költői képnek) a maga három esztendejével.
Ott hátul idesejlik még a konyha, és a fűtő* ajtaja is belóg a képbe. A kút tekerője vajon megvan (ide beszúrnék egy -e kérdő szócskát) még, mert az ereje teljében levő, kopaszodó férj és mosolygós felesége már nincsenek ezen a pályán. Legelsőnek a bikaalkatú három éves ment el, talán tizennyolc évvel később, őt követte a karon ülő kicsi duzzogó. A lányok dédmamák, és a konyha is elszállt a semmibe, magával vitte a házat, a fészert, a csűrt, az ólakat, a pajtát és mindent.
Most valami egészen más van ott, amit és akiket majd valaki talán szintén megsirat elmúltuk után.
Úgy tudom, ezt nevezik az anyagi világban életnek. Még szerencse, hogy ez csupán a kezdet. János bátyám, Rozáli néném, Laci, Pityu, ti már előre mentetek. Eljön a mi időnk is, pontosabban, letelik, hogy elkezdődhessen.
* fűtő – kemence
* * *
A kút nem látszik a képen, akkor mit keres itt a tekerője? Vagy ő lehet a férfi, aki tekerte? Akkor szép egybesorolása a tárgyak és emberek elmúlásának.
„Úgy tudom, ezt nevezik az anyagi világban életnek.”
A leírásod nem az életről, inkább a változó világról szól, de a kép önmagában él, él egy letűnt korban, ami nem kezdet, hanem a folyamat része.
Aranka
