Nappal láttam
elfogyni a holdat,
ahogy felhőid
elé hordtad,
s láttam fénylő
napsötétet,
ahogy minden,
minden kiégett.
Éjszaka látom
ragyogni arcod,
ahogy felhőid
elé tartod,
s látlak lángolni,
mint a máglyát,
ahogy fényed
lelkemen jár át.
Reggelre kialusszuk
fájásainkat,
eltűnnek a rémálmok
sötét foltjai,
hajnalban fény jön,
s talán jön egy
újabb ébredés,
fájások nélküli
magánytükrözés.
Arcot rajzolunk
a vágynak,
magunknak tartunk
görbe tükröket,
kifésüljük
lélekráncainkat,
arcunkról a gyűrődést,
mit az idő gyűjtöget,
s szívünkbe lopunk
egy egy dobbanást,
hogy ritmust adjon
a többinek.
Legutóbbi módosítás: 2018.04.19. @ 18:06 :: Ernst Ferenc
