Talán ezer évről ismerem az arcod,
a gondok vájta árkokat,
szembogaradban cikázó lángokat,
s nekem nyugodt hangod,
mint hegyek közt szikrázó vízesést.
Csak ez a csend…
úgy tornyosul,
mint templom tornya fölött
felhők közt hasadó fájdalom,
ha Isten látja,
talpunk alatt recseg az irgalom.
Úgy tapad össze bordám mögött csended,
és cseppkővé leszek,
rideg, hamvas rétegbe burkolom
fortyogó szívemet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Lantos Tímea