Nagy Horváth Ilona : Sok kis

Zakatolás. Zizegő lapok. Kék huzat.

A sorokban nyárutó, ismerős utcák.

Belekapaszkodni kéne. Emezt letenni.

Nem tudom.

Fel-alá járkálok önnön homlokom mögött,

hajlamom van rád.

Ennyi.

Ülj le.

Elégtelen.  Az egész.

Néhány alkalom kevés,

hát  nem formálok jogot,

hogy jövök én a

rajongáshoz.

Fegyelmezett vagyok.

Az első pillanattól.  Az utolsóig,

amikor kimondod még egyszer a nevem.

Bólintunk,

a bordaközben elfér a detonáció.

Bólintsunk megint.

Csak most nem vagyok magam.

   Amikor annyira vágysz, hogy beharapod a szád. –

Racionalizálni kell.

Töltésfalon megkapaszkodott sörösdoboz, alagút,

még alagút, megint a töltés, kerítés, gaz.

Mint orgazmus előtt, amikor nehezül, selymesül a levegő.

Siklik. Tüdőig erotika.

Minden sejtig. Ahogy kinyitom a szemem.

Minden jó

lenne. Lenne jó. Tudom.

Szavaid közé túrok.  

És most nem tudom, mim szerelmesebb

az agyam, a szemem, az ágyékom.

  Elnyomni kéne. –

Körülötted csapkod a sorsom.

Ugyanakkor, ugyanott.

Én ugyanakkor, ugyanott.

Talán pont befordultál a sarkon.

Aztán hazamentem.

 

 

Nem tudom abbahagyni. Elteszem a füzetet, aztán elő,

még négy sor. Vissza.

Épp elköltelek.

Már csak magam mellé dobom. Lecsúszik félig. El ne vesszen!

 Szorongok.

El ne vesszen. A sorsom.

Lehetnél az erdőm. Tágas.

Fáradt vagyok.

Képzelődöm.

Csak ez a kis elemiség a bugyi szegélyen. Valódi.

Nem.

Racionalizálok.

Az ablakon túl árokba roskad a meglóduló peron, tétova kövekkel bukik a sárba,

mintha elfelejtette volna, hogyan tovább.

Szerűtlen vagyok. Sem közép-, sem ész-, sem egy-.

Nem a hangod. Nem a szád, nem a szemed, orrod, rebbenésed.

Nem a zárt szavak. Mintha zárójelbe akarnál

tenni mindent.

Nem ez.

A pillanat. Egy-egy.

Kuszálsz. Össze.

Hagyjuk. Olvasok tovább.

  A szádba suttognám, hogy még.

Örökkévaló leszel.  

Hátán a lemenő nappal világít a sín.

Ráció.

Rózsaszín-naranc sos a magasra nőtt gazok feje,

„mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak” .

Ha elvetlek, mások learatnak.

Elvi síkok.

Te fennakadtál bennem.

S úgy lógsz tépett emlékezetemben, mint a szögön felejtett kabát.

Valami elemi erővel gondolnom kell rád.

Talán fordított Pygmalion.  Tökéletessé gondollak.

Élj. S hogy ne éltess, gazembert nevelnék belőled.

(Megtarthatlak?)

Padok, lámpaoszlop, felhők a hegy fölött.

Minden játszik velem.

A combomról az ágyékomig csúszó jegyzetfüzet.

A nekifeszülő fekete spirál.

Orromban nedvek őrjítő szaga.

Ráció.

Csak az agyam állította elő a tavaszból.

Fajfenntartás. Ösztön. Hogy szaporodjak.

Benned akarok.

Fennakadtam. Mint a sörösdoboz a töltésfalon.

Aranylunk.  Aztán alagút vagyok. És sín meg gaz és szántó

meg őz. Összefirkált régi ház. Megbontott kerítés.  Gondolat.

Sok kis gondolat. Szívkalimpálás, zihálás.

Elcseszett idő.

 

Legutóbbi módosítás: 2018.04.08. @ 21:48 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.