Bíbor bódulatban ballag már a Nap,
szétömlik vére a vén fák alatt.
Lemerül lassan, elrejti lángjait,
mint tűzóceánban aranyló kavics.
Madártorkokból mézes dal csorog,
sóhajok suhannak szellőszárnyakon,
vállára csapja bocskorát a ma,
harmatos lábbal szökken most tova.
A vándor idő halkan rám köszön,
holnapok csókja borzong bőrömön.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Naszluhácz Judit