Vandra Attila : Nikáb 4. Szeptember végén

Nyomtatás

 

Szeptember végén a fák már kezdtek őszi pompájukba öltözni. Nem lehetett betelni az erdők csodálatával, de erre egy sürgősségi orvosnak ritkán van lehetősége. Hiába nézett a sürgősségi rendelő ablaka a szemközti erdőre, ritka volt az olyan pillanat, amikor Josephnek jutott ideje a csodálatra. Infarktus, kómás cukorbajos, baleset, vesegörcs, agyvérzés, gyomorvérzés… ritkán lehetett szünetelni, a halaszhatatlan betegek listája szinte soha nem üres. Ez a nap kivétel volt. Rangadót játszott a Saint Étienne csapata, ilyenkor egy kis gyomorgörcs várhatott a meccs végéig

Dr. Joseph Beaumarchais az órájára nézett.

— Mindjárt jön a váltás! „Tisztán” adjuk át az ügyeletet! Még ilyen se történt!  Vagy van még valaki? – kérdezte a nővértől, miközben lehúzta a gumikesztyűt, a szemétbe dobta, megmosta kezét és fertőtlenítette az előbbi beavatkozás után. Egy betört ablak maradványait kellett eltávolítania egy sérült kisfiú kezéből. Elég mély volt a seb, és erősen vérzett.

— Még egy hölgy… Nikábot visel. Orvosnőt keresett, de közöltem vele, hogy csak férfi orvos szolgálatos nemcsak most, hanem a következő váltásban is. Feltehetően kullancs.

— Sajnálom, ruhán keresztül nem tudom eltávolítani… — mondta a belépő páciensnek a közben kicserélt maszkon keresztül, amely némileg eltorzította a hangját. — Ott a függöny mögött leveheti ruháját, hogy hozzáférjek ahhoz a kis gonoszhoz.

A nővér bekísérte a nőt a függöny mögé.

— Hol van a kullancs? — kérdezte a pácienstől.

— A mellem alatt.

— Ha szabaddá tudja tenni a mellét, akkor a nikáb maradhat. Hol szedte össze, és mikor?

— Két—három napja vettem észre egy fekete pontot a mellem alatt. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de kezdett pirosodni körülötte, akkor megmutattam édesanyámnak, aki megnézte nagyítóval – felelte ruhájával bajlódva, de hamar belátta, hogy az abaya alatt nem tudja kigombolni kissé szoros felső fehérneműjét, így beletörődve a megváltoztathatatlanba vetkezni kezdett.

Amikor Dr. Joseph Beaumarchais belépett a függöny mögé, páciense felső testét meztelenül találta. Az abaya a hátán, a haja a csuklya mögé gondosan elbújtatva, de a nikábot már nem volt ideje feltenni. Hirtelen mozdulattal bal kezével szégyenlősen eltakarta két mellét, a jobbat megemelve, hogy láthatóvá váljék a parazita.

Az orvos belépett, majd megállt egy pillanatra. A lány szemébe nézett, megkérdezte:

— Ugye önnel találkoztam Párizsban? Nem ismer meg? Hát változott egy kicsit Sidari óta… Ja…  Szerepet cseréltünk… — tette láthatóvá a maszk elmozdításával az arcát, majd elkuncogta magát. — Bocsánat, nagyon meglepett, hogy ismét látom — fordult a parazita felé a figyelme, de a kérdezősködést nem hagyta abba. — Hogy kerül ide? Mondtam én, hogy kicsi a világ. De ennyire?

— Saint Étienneben élek… — felelte a lány. — Csak eddig Párizsban voltam egyetemista.

 Az orvos gyakorlott mozdulattal távolította el a kullancsot, majd szembefordult páciensével.

— Van egy rossz hírem, és egy jó. Kezdem a rosszal. Jól tette, hogy nem hanyagolta tovább, mert a kullancs fertőzött volt. E szabályos kör alakú pirosság a csípés körül, melynek a közepe elhalványulni látszik, a diagnózist egyértelművé teszi. Lyme-kór. A jó hír meg az, hogy idejében jött, ez még csak első fázis, így antibiotikumos kezeléssel teljesen gyógyítható maradandó következmények nélkül. Meg kell kérnem, forduljon meg, egész testét, a hátát is végig szeretném vizsgálni. Lágyékában biztos nincs?

— Nincs. Édesanyám felismeri, ő is megnézte.

— Ha mégis talál, a következő napokban azonnal jelentkezzen, azt is távolítsuk el. Felöltözhet, addig megírom a receptet. El kell végeznie egy vér-analízist, hogy lássuk megjelentek-e antitestek a szervezetében, majd a kezelés megkezdése után, tehát mától számítva huszonegy napra meg kell ismételnie. Sejti, hol szedhette össze?

— Néhány napja kisdiákjaimmal az erdőben voltunk sétálni. Akkor történhetett.

— Jobb, ha bemegyek én az iskolába. Ha a szülőknek üzenünk, lesz, aki behozza a gyermeket vizsgálatra, más nem tartja majd olyan szükségesnek. Holnap szabadnapos vagyok, van rá időm. Hol tanít?

— A Gymnase de la Riviéreben, I. B. osztály.

— Ugye tizenkettőkor végeznek a tanítással? Ott leszek háromnegyedkor, legalább a szülőkkel is szóba tudok állni, ha kell.

— Rendben.

— És elnézést, hogy megbámultam, de…  úgy meglepődtem, amikor megláttam… és első pillanatban nem is voltam biztos benne, hogy… — szabadkozott a már nikáb mögé rejtőzött páciensének. 

— De doktor úr! — botránkozott meg a nyugdíjhoz közeledő nővér, már a lány távozása után. — Tudom, az orvos is férfiból van, de mégis! És ez a nő ráadásul muszlim!

— Nem a mellét, hanem az arcát bámultam meg! — pontosított Joseph.

 

Dr. Beumarchais szerencsére a gyermekeken egyetlen kullancsot sem talált. Maryam Anwari szólt neki, hogy kolléganőjével és osztályával együtt voltak sétálni, talán, ha már itt van, nem ártana, ha őket is megnézné. Így átkísérte a mellettük levő osztályterembe is, majd szabadkozva magukra hagyta őket, hogy eleget tegyen a déli ima kötelezettségének az üres osztályteremben.

Miután kiadták a gyermekek útját, Angélique Duchamp megkérdezte:

— Engem nem vizsgál meg doktor úr? Én is szedhettem össze egyet.

Angéliquen, kinek testét az indián nyárban csak annyi ruha fedte, hogy európai szemmel épp csak ne lehessen megbotránkozni, messziről lerít, imád sportot űzni abból, ha zavarba hozhatja a férfiakat. Joseph nem esett kétségbe. Megkérte az épp visszatérő, megbotránkozott Maryamot, hogy őrizze az ajtót, majd az ablakból nem látható sarokba vonta Angéliquet, és rászólt, hogy emelje fel a blúzát. Megvizsgálta őt is, majd kimondta a következtetést:

— Nincs kullancs — majd, mint ki rutinvizsgálaton van túl, hátat fordított páciensének, hogy nyugodt körülmények közt rendbe hozhassa öltözékét, és Maryamhoz fordult.

— Mivel állandóan, és a világ bármely felén összefutunk, azt hiszem, megihatnánk egy kávét, vagy teát, ha azt jobban szereti. Természetesen hármasban kolléganőjével együtt. Remélem, a meghívással nem követtem el valamilyen…

Angélique vizslató szemmel nézte Maryamot és Josephet. Próbálta kitalálni, mi lehet közöttük. „Valami bűzlik Dániában… Majd kiderül” — mérte végig a fura párt. Végeredményben meghívták… Még inkább érdekelte az orvos személye. Nem sok olyan férfival találkozott, akinek szeme sem rebbent volna a provokációra. Orvos, látott már levetkezett nőt, de mégis XY-ból van. De hogyan lehet belezúgni egy nikábos nőbe? Egy satrafa is lehetne… „Eh, túl színes a fantáziám…” — könyvelte el.

Eközben Joseph nem bírta magában tartani a kíváncsiságot, amely már párizsi találkozásuk óta fúrta az oldalát.

— Miért visel nikábot? Amikor Dubajban jártam, alig láttam nikábos nőt. Minden muszlim asszony betakarta a haját. Megmagyarázták, a muszlim felfogásban a haj épp olyan szexuális testrész, mint a mell. Csak a család láthatja, és csak a férj érhet hozzá. De az egész arcot eltakaró nikábot még az arab világban is kevesen viseltek.

— A keresztény úri asszonyok a XIX. században miért viseltek fátylat?

— Mehetünk! – csatlakozott hozzájuk Angélique. — De ti miért idétlenkedtek, és magázódtok, ha ismeritek egymást?

Josephnek és Maryamnak is a nyelve hegyén volt, hogy eddig ő is magázódott, de nem jutottak szóhoz. Angélique kezet nyújtott az orvosnak. — Bemutatkozhatnánk, ha már kávézni megyünk. Angélique Duchamp vagyok. Téged szabad tegezni? Ha már úgyis levetkőztem előtted… Vagy tabu?

— Joseph Beaumarchais… — fogadta el a férfi a feléje nyújtott kezet nagy zavarban. — I-igen… lehet tegez…hetsz… — hökkent meg a lerohanáson. Az eddigi néhány perc alatt már elkönyvelte, ez a csaj rém szertelen, de… Vajon milyen lehet tanítónőként? Mindenesetre rengeteg nevetés lehet az óráin…

— Csak én, ő miért nem?

— Ööö…

— Szóval Maryam is… Végtére ha kávézni megyünk, barátok vagyunk. A barátok pedig tegezik egymást. Egyetemi kollégáinkat is tegezted, tehát nem Korán-ellenes — nézett barátnőjére. — A neveteket ismeritek, ha máshonnan nem, hát a receptről, tehát nem kell kezet nyújtanod, amúgy sem illik egy muszlim nőnek! — akadályozta meg a férfit szándékában.

— E-e-elnézést. Bo-bo-bocsásson… bocsáss meg! — rántotta vissza Joseph félútról a kezét, mintha tűz égette volna meg.

A nikáb mögül egy enyhe szemvillanás, talán mosoly(?) jelezte, minden rendben. Angélique szemrevételezte, hogy a férfi nem igyekezett mindenáron Maryam mellé kerülni. Fél lépéssel lemaradt középen, hogy a két szélén haladó is láthassa egymást.

— Szóval ott tartottunk, hogy Maryam azt kérdezte tőled: „Akkor a keresztény asszonyok a XIX. században miért viseltek fátylat?”

Joseph szeme sarkából Angéliquere nézett, mert kajánságot érzett ki a hangjából. Nem hiába hozta szóba a kérdést, láthatóan előre iszik a medve, mármint az ő bőrére, mint aki biztosra veszi a végét. Gyanakodva válaszolt.

— Azóta eltelt néhány év, és fejlődött a világ. Például a nők egyenjogúsága szemszögéből. Manapság senki nem visel fátylat. És szabadság van! A nőknek joguk azt viselni, amit szeretnek, nincsenek gátak közé szorítva.

— Fejlődés… Én inkább változásnak mondanám. Nyugdíj előtt álló osztályfőnökünk mondta egyszer: „Nagyanyám, aki egy világtól elzárt faluban élte le életét, több száz növény gyógyhatását ismerte. Én városban nőttem fel, csak a vakációkban látogattam hozzá. Több tízet ismerek. Ti, kiknek rendelkezésére áll az internet, szakkönyvek, tudós tanárok tanítottak, hányat?” Szóval TE — nyomta meg a szót — hány virágot ismersz fel, és tudod a nevét? Ott a domboldal — mutatott az szemközti erdőre. Nem várta meg a választ, hanem folytatta: — Szabadságról beszélsz… Én olyan szabadságból nem kérek, amelyben bárki, bármit megtehet, még árthat is másoknak! Szóval a te értelmezésedben mi a szabadság?

Joseph elgondolkodott. Séta közben öklét szájára tette, jelezvén, hogy gondolkodik. Kis idő múlva válaszolt.

— Talán az a világ, ami kizárólag önként vállalt gátak mögé van beszorítva.

— Akkor én szabad vagyok nikábot viselni — nézett Maryam fürkészően Josephre. Angélique kuncogni kezdett.

— Ne búsulj, ezt én is megkaptam!

Időközben megérkeztek egy terasszal rendelkező kávézóba. Jóformán még helyet sem foglaltak, máris megjelent egy pincér, és felvette a rendelést. Amíg a kávékra vártak, Joseph végigmérte két asztaltársát. Hol egyiket, hol a másikat. A két jó barátnőt, pontosabban kontrasztos öltözetüket. Az egyiket itt csodabogárnak tartják. Nem kell másra dobnia a követ, mert ő is. Barátnőjét az ő világában tartóztatnák le szeméremsértésért, s ha nem, akkor is minimum lotyónak tartanák, pedig feltehetően nem az. Nem sikerült diszkrétnek a fürkészés. Mindketten észrevették. Angélique belelátott.

— Mit nézegetsz? Hogy lehetünk barátnők? Úgy, hogy egy szobába kerültünk az egyetemen. Bár egy városból származunk, nem ismertük addig egymást. A fiúk rögtön első előadás előtt kikezdtek vele a nikáb miatt. Én a védelmembe vettem… Pedig még nem is tudtam, hogy a szobatársam, mivel én utolsó pillanatban érkeztem a hajnali vonattal. Épp csak lecsaptam a holmimat, és rohantam az egyetemre. Aztán még aznap, egy erősen konzervatív felfogású tanárunk belekötött az én öltözetembe. Az egész terem legnagyobb meglepetésére Maryam állt fel, hogy a pártomra kelljen — kezdett kuncogni az emlékek hatása alatt. — Látnod kellett volna a professzor — az egyetem egyik réme — képét. Mintha az Iszlám Állam fenyegette volna meg! Aztán este találkoztunk a koleszban! Időnként megsértettük egymást, de a közös szoba nem megfelelő hely a duzzogásra. Mindannyiszor kibékültünk. Megtanultuk elviselni egymás különcségeit. De ti hogyan ismerkedtetek össze?

Joseph és Maryam egymásra néztek, mintegy egymást biztatva: „Mondd te!” Végül Maryam vállalta magára, dióhéjban.

— … Végül visszahozott az életbe, majd eltűnt, mint a kámfor, még meg se köszöntem neki… Ennek már több éve — fejezte be elbeszélését.

— Visszahozott az életbe? — várta Angélique a pontosítást.

— Mesterséges légzéssel… — sietett Joseph a válasszal.

Angéliquenek meglódult a fantáziája a mesterséges légzés hallatán, de végül nem tette szóvá következtetéseit.

— S azóta?

— Párizsban futottunk össze egy mallban, és én felismertem a hangjáról.

— A hangomról ismertél rám? — csodálkozott Maryam, kin látszott nagy rejtély oldódott meg számára. — De akkor épp csak egy köszönömöt tudtam elrebegni.

— S aztán a kórházban… — emlékezett Angelique barátnője félelmeire, hogy nem talál orvosnőt, aki kivegye a kullancsát, mely elég kényes helyre fészkelte be magát. És tényleg nem talált…

Felhörpintette maradék kávéját, majd elnézést kért, hogy ki kell mennie. Onnan azzal jött vissza, hogy valaki kereste telefonon, és sürgősen el kell mennie. Ám Joseph és Maryam már rendezett számlával, felállva várták őt, távozásra készen… Pedig ő elegánsan magukra akarta hagyni őket…

Amikor elváltak a férfitól, Angélique megkérdezte barátnőjét.

— Min szólalkoztatok össze?

— Mi? Semmin! — felelte Maryam, de a földet tanulmányozta felelet közben.

Egy ideig hallgattak. 

— Miről beszélgettetek még? — érdeklődött tovább Angélique már a buszmegállóban, ahol el kellett válniuk.

— Családról, szülőkről…

„Előítéletes hülye fráter!” — akarta rávágni, aztán egy belső hang megálljt parancsolt. Valami nem volt rendben a következtetéssel, ezt még meg kell rágni… Miért lenne sokkal rosszabb egy imám apa, ha már a lány úgyis nikábot viselő konzervatív muszlim?

„Ki tudja, talán tévedtem. Miért kellene ezeknek szerelmeseknek lenniük? Végeredményben eddig csak futólag találkoztak. Kicsit túl színes a fantáziám… Vagy szeretném már látni barátnőmet egy párkapcsolatban?”