Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 37.

Nyomtatás

37.

Amikor Robert hazaért, már tudta, mit fog tenni. Mikor felébredt és megreggelizett, a bankba vezetett az útja. A pénztáros meglepetéssel vette tudomásul, hogy az egyébként spórolós Feinsilber tizezer frankot vesz ki a megtakarításából. Nem állhatta szó nélkül — noha ilyen kérdést feltenni nem csupán illetlenségnek számított, hanem, ha vérmesebb ügyfélről van szó, ez az állásába is kerülhetett volna —, és megkérdezte:

— Utazni méltóztatik valahová, hogy ennyi készpénzt vesz fel egyszerre?

— Előfordulhat, de csak házon belül. Ám, ha maga kérdezett, akkor én is kérdeznék. Bernben hol van a központjuk?

A tisztviselő megijedt, hogy esetleg az illető feljelentést akar tenni ellene.

— Miért kérdezi uram? Van filiálé is Bernben nem kell a központba mennie.

— Nem hiszem, hogy az én kérésemmel bármelyik fióküzlet tudna foglalkozni. Szóval hol találom a fővárosban a bank központját?

Az alkalmazott nagyon kellemetlenül kezdte magát érezni.

— A Bahnhof strassen. De figyelmeztetném, hogy csak előzetes bejelentés alapján tudják fogadni.

— Be tudna jelenteni innen? Lesz persze bőven időm kivárni ott is, de maga is tudja, az idő pénz.

— És milyen ügyben? Mert tudnom kell kivel és milyen ügyben óhajt tárgyalni.

— Ez kicsit fogas kérdés. Ám ne sokat válogasson. Kérjen nekem egy időpontot holnapután délelőttre, magától az igazgatótól.

— De uram, ez nem ennyire egyszerű. Meg kell indokolnom, hogy miért akar vele beszélni.

— Rendkívüli tranzakciót szeretnék lebonyolítani, és ehhez az ő segítségére lesz szükségem.

A hallottak alapján nagy kő gördült le az alkalmazott szívéről, hogy nem az ő magatartása miatt akar a bankfőnökhöz fordulni az ügyfél.

— Azonnal intézkedem, uram.

Azzal el is sietett, és is idő múlva már jött is vissza a hírrel.

— Ha megfelel önnek az időpont, akkor holnapután reggel tízkor tudja önt fogadni az igazgató úr.

— Köszönöm.

Ezután Klein irodájába ment. Nagy volt a tolongás, mint általában.

— Kisasszony — fordult a titkárnőhöz —, legyen kedves szólni a doktor úrnak, hogy szeretnék vele azonnal beszélni. Halaszthatatlan.

— Nem látja mennyi a várakozó, Feinsilber úr? Nem hiszem, hogy fogadni tudja magát.

— Rendben van. Akkor azt kérdezze meg tőle, jelentkezett-e már nála az a magyarul beszélő hölgy, aki tegnap este itt volt. Nem hiszem, hogy tudja a címét, az elérhetőségét, mert nekem az is elég volna.

— Várjon egy pillanatra. Szerintem éppen azzal a hölggyel tárgyal most, akit ön is keres.

— Nos, akkor menjen be mégis, és szóljon, hogy itt vagyok.

Pár pillanat múlva a titkárnő már jött is vissza, és intett Robertnek, hogy menjen be.

— Minek köszönhetem, hogy már korán reggel idejött hozzám, Feinsilber?

— Bocsánat, hogy zavarom, de egész éjjel törtem a fejemet, hogy hogyan tudnék segíteni ennek a magyar hölgynek — fordult Klein ügyfeléhez.

— Akkor mondja el most nekünk is, hadd halljam.

— Nincs ön előtt semmi titkom, de ha megengedi, akkor ezt négyszemközt szeretném elintézni a hölggyel. Ha sikerrel jártam, akkor utána úgyis közlöm önnel.

Klein sejtelmesen rámosolygott.

— Akkor átadom önnek a hölgyet, Feinsilber. De remélem nem a tegnap maga által felvetett tervet akarja megvalósítani. Az teljesen járhatatlan.

— Megnyugtatom ügyvéd úr, teljesen új ötletem van, ami megvalósítható.

— Sok szerencsét maguknak, és majd várom, ha vannak új használható hírei. Apropos, jut eszembe. A Vöröskereszttől most jött egy megerősítés a családjával kapcsolatban. A felesége hagyott hátra végrendeletet, de ennek nem ön a kedvezményezettje. Érdekes, mintha csak tudta volna, hogy nem kerülheti el a végzet. Az első helyen persze a kislányukat nevezte meg, mint örököst. Ám, ha esetleg vele is történne valami, akkor egy árvaházra hagyja a csinos kis összeget. Százezer angol font. Nem kis összeg. De jó kezekbe fog kerülni. Gondolom, alapítványt fognak belőle létrehozni. Ha esetleg meg akarná támadni a végrendeletet, akkor nem vállalom.

— Dehogy támadom! Gondoltam, hogy ha van végrendelet, akkor abban nem engem fog megnevezni. Jöjjön hölgyem — invitálta az ügyfelet Robert. — Még nagyon sok dolgunk lesz, hogy viszontláthassa a férjét és a gyerekét.

A nő alig bírta a tempót tartani Roberttel.

— Hova akar vinni? — kérdezte bizalmatlanul.

— Most kimegyünk az állomásra és veszek két jegyet a Bernbe tartó vonatra. Utána elkísérem magát a lakására, hogy pár holmit magához vehessen, amire szüksége lehet. Én már összepakoltam, ami nekem kell, és itt van nálam.

— És miért utazunk Bernbe? Mi keresnivalóm van nekem Bernben? A gyerekem és a férjem Budapesten vannak.

— Hamarosan meg fogja tudni. De igyekezzünk, mert ma este már Bernben kell lennünk. Holnap már találkoznom kell valakivel, aki kompetens személy, és segíteni fog.

— Köszönöm a segítségét előre is. Nem leszünk hálátlanok, ígérem.

Épphogy elérték a vonatot.  Miután elhelyezkedtek és elindult a vonat, Robert ismertette a „haditervét”.

— Doktor Kleint azért nem avattam be, mert most nincs idő arra, hogy sokat mérlegeljünk. Tudom, egy őrült terv, amit kitaláltam, ám manapság az egész világ őrült. Mégsem mondok most többet, hiszen amit kiötlöttem, egy az ezerhez, hogy sikerül.

— Elmondaná nekem mégis? — kérte a nő.

— Nincs értelme most ezzel idegesíteni magát. Elég, ha majd ott a helyszínen mindent meg fog tudni.

Bernbe érkezésük után egy közeli szállóba mentek. Két szobát vett ki Robert.

— Reggel találkozunk az étteremben. Kérem, próbáljon meg pontos lenni. Nyolckor már legyen az étteremben a reggelinél, mert tízkor találkozónk van valakivel. A viszontlátásra, és próbáljon aludni — búcsúzott el Robert.

Másnap reggel, ahogyan megbeszélték találkoztak az étteremben.

— Nyugodtan egyen, nem kell messzire mennünk. Elég, ha kilenc óra után indulunk. Alig pár háztömbnyi a távolság.

Miután elköltötték a reggelit, elindultak. A bankban, a bemutatkozást követően, egyenesen az igazgató irodájába vezették őket.

— Fáradjanak beljebb — invitálta vendégeit a szobájába az igazgató. — Ha jól látom, ön egy genfi fiókon keresztül kérte, hogy fogadjam.

— Igen. Genfben élek már hosszú ideje.

— Akkor térjünk a tárgyra. Miben lehetek a szolgálatukra? Itt az áll, hogy egy tranzakcióhoz kérné a segítségemet. Tehát?

— Ez a meghatározás kissé hiányos. Ám jobb szót nem tudnék én sem. A kereskedéshez és banki rendszerhez igen kevés köze van. Ám a jelen helyzetben mindezek lényegtelenek. Itt most két szempont lesz a döntő: a humanitárius viselkedés és a segíteni akarás.

— Ezt hogyan kell értsem? Mi nem vagyunk szociális intézmény. Ha esetleg valami jótékonysági egylet megbízottjaként óhajt adományt kérni, már most megmondom, nem áll módomban adakozni. Sem úgy, mint magánember, sem mint intézmény.

— Szó sincs ilyenről. Üzletet szeretnék kötni önökkel.

— Az más! Akkor, ha ismertetné, miről volna szó.

— Bizonyára tudja, hogy a német csapatok bevonultak Magyarországra. Hogy ezt miért tették azt nem akarom itt boncolgatni. Ennek a hölgynek a családja — mutatott a mellette helyet foglaló nőre —, Budapesten van. Ő már lassan egy éve Svájcban él. A hivatalos engedélyektől most tekintsen el. Meglesznek azok is hamarosan. A férjét és az öt éves gyermekét kellene kimenekíteni onnét.

— De uram, hogy jövök én ehhez? Nincsen beleszólásom abba, hogy a németek mit művelnek Magyarországon és szerte a világban.

— Figyeljen, kérem! Svájc semleges tudott maradni. Ám az összes valamire való náci vezető, hogy a pénzét biztonságban tudja, itt fektette be. A pénznek nincs szaga. Nem hiszem, hogy ön vette a bátorságot, és megkérdezett volna egy ilyen üzletfelét is, hogy honnét származik a pénze. Nem teheti meg, hiszen ezzel az üzletet rontaná. Ön tehát elég sok náci vezetőt ismerhet.

— Kérem, ne akarjon elszámoltatni, nem tartozom magának semmiféle felvilágosítással.

— Csak ne ilyen hevesen, uram. Először engedje meg, hogy befejezzem. Utána vagy tudunk üzletet kötni, vagy szegényebbek lesznek egy befektetővel és százötvenezer frankkal. Nincs itt semmi elszámoltatás. Maga bankember és pénzből él, mint mindenki. Szóval, nekem meg kell ismerkednem önön keresztül egy olyan náci vezetővel, aki pénzért hajlandó a segítségemre lenni, hogy embereket tudjak kihozni az általuk megszállt országokból. Nem egyszeri üzlet. A maga közvetítői jutaléka minden alkalommal ezer frank. Most felajánlok ötezer frankot, ha sikerrel jár, és összehoz azzal, aki számomra a megfelelő.

Az igazgató nem vacillált sokáig.

— Időre lesz szükségem. Tudom az elérhetőségét Genfben. Értesíteni fogom a fiókon keresztül. De kérem a teljes diszkrécióra. Ha esetleg gyanúba keveredek, én tagadok. Nekem fognak hinni, már csak a betöltött pozícióm miatt is.

— Szóval, tudunk üzletet kötni, vagy sem? Én biztosíthatom róla, hogy állom a szavamat. Minél hamarabb intézkedik, annál kedvezőbb önnek is meg nekünk is. Az idő pénz, jelen esetben élet.

Miután távoztak a bankból, Robert egész úton egy szót sem szólt. A mellette fürgén lépkedő hölgy szerette volna, ha mondana valamit.

— A szállásomom majd még elmondok magának egy s mást, de siessünk, mert ma este ismét Genfben kell lennünk. Ne beszéljen senkinek sem, még doktor Kleinek se. Majd ha sikeresen túl leszünk mindenen. Ne haragudjon, hogyan szólíthatom? Ön tudja, hogy Robert vagyok, de én nem tudom, hogy magát hogy hívják.

— Sara. Sara Engel vagyok — mutatkozott be.