és néztem, ahogy a paplan lebeg,
– egy pillanatig – majd visszazuhan.
Levegőt vettél.
A szemhéjak zárva maradtak hermetikusan,
és közben nevettél.
Csak ültem az ágy szélén
és szívkamrámba visszhangzott az univerzum.
Hangtompított sóhaj.
Hisz reggel a csend az egyetlen manifesztum,
és persze a kóc-haj.
Csak ültem az ágy szélén
és néztem, ahogy a Nap letépi az éj-pizsamát.
Levetkőztette.
Majd gyöngén benedvesítette az ablak nyakát,
mintha ott lihegne.
Csak ültem az ágy szélén
és a szemembe olvadt minden fagyott napsugár.
Napfelkelte, hajnal öt.
És a könnyektől homályos a beépített okulár,
mint az androméda-köd.
Csak ültem az ágy szélén
és az ébresztő ötvenkilenckor hangosan súgta:
még van 5 perc
nézni téged. Mielőtt az ágylábába belerúgva,
roppan az ujjperc.
Csak ültem az ágy szélén
és hallgattam a konvektor bentrekedt zúgását.
Levettem hármasra.
Hallgatni akartam szíved állandóságát,
a lüktető mellkasban.
Csak ültem az ágy szélén
és néztem, ahogy a reggel az ajtókeretben állt.
Szép portré volt.
Impresszionista, gyönyörű és komplikált,
mint egy csokoládéfolt.
