Volt egy kanapénk.
Szocreálos, múltidéző, vörös színnel.
Félig kitört lábbal,
így elmozdítani sem lehetett.
Évek óta
ugyanabban a pozícióban állt.
Mint aki nem mer
megmozdulni, csak vár,
vár valamire.
Várja a megváltást
a csodát.
És míg a Rendszer változott,
öröklött bútorunk nem lett lecserélve.
De ezt senki sem tudta,
mert mindig ki volt nyitva.
Azon aludtunk. Apa, anya és én.
Sosem ágyaztuk be.
Szép dísztakaró volt ráterítve,
hogy elfedje a valóságot.
Mert piszkos volt a kanapé.
Főként az alja.
Telis tele bűnnel.
Az ágy alá söpört
problémákkal. És mi,
ezen a halmon aludtunk.
Anya, apa, és Én középen.
A szemétdomb tetején.
Mostmár értem, miért becézett apa,
az ő kiskakasának.
Egy napon
be lett csukva a kanapé.
Elfértünk rajta ketten is.
Már nem volt többé anya.
