Emlékszem, volt egy origami könyvem.
Igazából a nővéremé volt,
de ő csak hétvégente járt haza,
így hétközbe’az enyém lehetett.
Próbáltam az üres, fehér
lapokból alkotást készíteni.
De csak az összegyűrt gombóc volt az,
ami igazán ment.
Késő délutánonként értél haza.
Bár lehet, akkor már nem a munkából.
Vártalak. Te biztosan tudsz hajtogatni
nekem egy darut vagy egy hajót.
Gondoltam. Sosem mondtam ki hangosan.
Leültél. Gyors mozdulatok.
Nesze, egy repülő.
A könyv csukva maradt.
Egyszer aztán elmondtad, hogy
repülőgép-hajtogató szakkörre jártál.
Büszke voltam. Mindent értettem.
Akkor először és utoljára hajtottál nekem
egy mértanilag tökéletes gépet.
Külön légterelő, fékező szárny, farokrész.
Figyeltem minden mozdulatod.
Jegyzeteltem magamban.
Egyszer kellett csak megmutatnod.
Tudtam, többször nem fogod.
Gyönyörűen szállt körbe a szobámban.
Mintha direkt kerülné a falakat.
Hogy bizonyítson nekem, neked, nekünk.
De te már nem voltál ott, hogy együtt nézzük.
Abban a pillanatban kényszerleszállást hajtott
végre a repülő. A farka leszakadt.
Nem lett megjavítva. Nem is kértem.
Csak eltettem. Nem gyűrtem össze.
Nem kerülhet a gombócok mellé,
oda biztos, hogy nem.
A mai napig nem tudok hajtogatni
sem darut, sem hajót. A könyv sincs már meg.
De repülőt bármikor hajtok a fiamnak,
mert azt az EGYET nem felejtettem el.
