— Apukám, segítsen, kérem, a szakdolgozat helyes összeállításában. Tulajdonképpen nem is szakdolgozatról volna szó, hanem néhány tanulmányom összehangolásáról. A professzor úr ajánlása értelmében, rengeteg írásom közül ki kellene válogatnom azokat, amelyek utakat nyitnak meg az emberek előtt. Nem számít, ha korhadt fa odvában élik életüket, vagy úgy, mint mi itt, a nyolcadik emeleti kétszobás lakásban.
— Kisányom, a szeretet mindig mindent legyőz. Most, férjhezmeneteled után, te is megérdemelnél legalább egy méretes galambdúcot, de esetetekben a lakás nagyon úgy néz ki, hogy még hosszú ideig a jövő zenéje marad.
— Kelikém most üresedett ki…
— Majd jó néhány römipartit lejátszanak Mariskámmal, míg átbogarásszuk az alkotásaidat. Csak arra kérlek, nyisd szét azt a nagy, ebédlőasztalnak is használható asztalodat. Én állandóan olyan rendszereket állítok fel, amiket más nem tud követni. A válogatás rám eső részében, kérlek, ne zavarj, utólag — miután a te reputációd a tét — meg is kérdőjelezheted döntéseimet, de legjobb szándékkal segítek.
Nos, az „élni jó, élni szép, leng a határ, röppen a szeretet, lobban a szívláng” tartalmú írások százaiból előbb százra, majd ötvenre, végül harmincötre csökkentették a lehetséges anyagot.
— Innen átadom a terepet, szerintem a végéig szundíts egy nagyot, én majd őrködöm. Elüldögélek még egy jó órát, ha kell, kettőt a nyitott ablak előtt, elnézem a kint röpködő verebeket, madarakat, aztán szűkítsd le a kört saját belátásod szerint.
Juli nem élt az alvás lehetőségével, átengedte magát annak a mindenkori külső segítőnek, akit, mióta visszaemlékszik, mindig ismert. Sosem látta, de állandóan hallotta. Nagyon gyorsan odanyúlt jobbra, balra, középre és minden irányba, kiválasztott előbb tízet, majd ugyanígy szűkítette le szélsebesen az elvárt ötre műveinek számát. Átölelte apját, még álldogált egy kicsit, nézte a szemközti négyemeletes panel tetejét, ahol két siheder lábteniszezett, fittyet hányva a veszélyre. Beleszippantott a nagy, száraz, felhevített, igen tiszta nyári levegőbe, egy órával korábban mosta át egy zivatar, majd kiléptek dolguk felének elvégzésével.
— Kelikém, mehetünk a kedves anyóspajtásig, viszem a dolgozatokat, még egyszer átbogarászom mindet, és holnap leadom a professzor úrnak. Meglátod, még annál is boldogabbak leszünk, mint most!
Az ő Kelikéje úgy ölelte magához, hogy ropogtak csontocskái.
— Jaj, ne — fintorgott —, ez fáj!
De nagyon jól esett neki, és igazából egyáltalán nem bánta.
— Anyu, apu, kicsit későn jövünk, mert nem csak nekem, Kelikémnek is vannak szülei, így egyszerre két anyánk, két apánk van. Egy testvérem is lett, Keli bátyja, Géza. Kár, hogy nincs trici-vízibiciklis micsodánk. Egyszer írtam vagy olvastam egy ilyen szöveget, már nem is tudom. Így most, amint általában tesszük, kénytelenek vagyunk gyalogszerrel róni az utat.
— Milyen fennkölt a szóhasználatod. Bújj hozzám, hadd bámuljanak!
Összeölelkeztek, s így kettecskén a távolság is megrövidült, pedig volt mit menni a hajdani Tompa-réttől kezdődő domboldalig. Nagyon helyes utcácskákkal volt teli, annyira kiszámíthatatlanul kapcsolódott egyik a másikkal, mint a keringés véredényei.
Volt olyan ház, amelynek udvarán át egy magasabban fekvő sikátorba lehetett felmenni. Hát itt, ilyen történelmi, másfelől vadregényes, nagyon szép környezetben lakott Keli papa és Katus mama. Már az ablakból integettek. Éppen a redőnyt kalapálta, fúrta, faragta egy bajszos bácsi. Beléptek a kapualj boltíve alatt, és egy nagyon rövid beköszönés után, az udvar szemközti házikójába vonultak át Gézához. Egy-két órán át a gondolatmegosztásba lendültek, fennkölt, silányabb, és talán némileg értékes ötletek és tettek felsorolásával. Ki mit csinált, mit tett az elmúlt találkozás óta, miben lett okosabb, vagy szamarabb. Ha fejjel ment a falnak — ilyen is előfordult —, abból mire jutott. Vajon arra-e, hogy ez a fejvakarás legkevésbé látványos, de nagyon könnyen kivitelezhető formája kezek nélkül is, vagy egészen másra.
Julit beindította a tudni akarás. Már nem érdekelték a használhatatlannak tűnő, de nagyon barna, nyikorgó bútorok, sem az udvar kövezete, vagy a kilátás. Pedig egyenesen a fák tetején fészkekben napfürdőző galambfiókákat nézegethette volna a folyóig át, de a kötelességtudat nem engedett. Szó szerint kikéredzett, és bement az anyósékhoz.
Észre sem vették, illetve amikor rájöttek, hogy zavarnak, rögtön kivonultak abba a kis házba, hogy az elveszített fiukkal beszélgethessenek. Juli még nem érezte, hogy a terhükre volna.
Kétségbeesetten állt neki a munkának, itt nem kellett pár négyzetméteres panelszobában asztalokat szétnyitni. A helyiség közepén egy tömör, igen vastag, duplaágy méretű, értelmetlenül nagy íróasztal, vagy dolgozóasztal — most szobadísz, státusszimbólumként — honolt.
Leült az egyik szegletbe, és nekilátott a korrektúrának. Javítgatott, laptopján átrendezte a dolgokat — mennyivel könnyebb ez, mint újraírni egy szöveget írógépen vagy tollal —, észre sem vette, hogy rásötétedett. Rázendített a „Sarkított kocsmareszelék” című napi betevőre, majd belesápadt az egészbe. Rájött, hogy talán pihennie kellene. Kitárta az ablakot, már nem foglalkozott anyósék, sőt Kelike hiányával sem. Munka van, munka lesz, tudta, hogy még egy-két órát szét kell robotolnia.
„Micsoda ötlet, sarkított kocsmareszelék! Megszédültem, vagy mi? Ez a — már nem is emlékszem a nevére — műfaj, ami nem is létezik. Csodaszép erre.” Ekkor vett észre egy utcával lejjebb egy kellemetlen árnyékot. Ugyan nem volt félős ezen a csendes környéken sem, de amint egyre közeledett, előbb felismerni vélte, majd fel is ismerte Marionettet. Na, jó, Marinát, csak ő csúfolta magában így az úgynevezett exét.
Megegyeztek Kelikével, hogy nem járatja le. Köszönhetnek, barátilag egymásra mosolyoghatnak, de jobban teszik, ha nem beszélgetnek, legfeljebb az utca kellős közepén, mert minden intimebb hely, akár egy kávézó asztala — távolabbra nem is mert gondolni —, teli van az elcsábulás lehetőségével.
Marionett saját kulccsal nyitott be a kapun. Icuka sebesen átfutott a másik, udvarra néző ablakhoz. A lány egyenesen a kis ház felé osont, mint egy kilőtt puskagolyó, de olyan halkan, hogy még az ajtó sem nyikordult, pedig nem voltak megkenve a sarkok.
„Hogy ez a perszóna mikhez nem ért!” — gondolta. Végül is ott van az anyósa, apósa, sógora. Mi történhet? Semmi rossz!
Ebben tévedett, mert a negyvenhat éves „Mici mami” és a negyvennyolc „Jóska papi”, nagy hangon búcsúztak el gyermekeiktől, és megjegyezték, „fiaim, beszélgessetek kettesben, ennek a szegény leánynak még némi dolga van, megyünk, segítünk neki”.
A szegény leány, tehát ő. Máskor, mikor tele van munkával, jó néven vette volna a sajnálatot, de most nagyon mellre szívta, és a látványos fedezést még sokkal jobban.
A lehető leghangosabban, már-már ajtót csapkodva nyitottak be, és amikor ő megjegyezte, indulnia kellene, már úgyis majdnem elkészült, azt a kétórai munkát otthon is el tudja végezni. Mici mama előkapott egy gobelinminta-gyűjteményt, rátelepedett és megpróbálta szóval tartani. Icu megérezte a cselt, nem jelzett ugyan, de mosolyogva megjegyezte, hogy nem ért a cérnafűzéshez.
Ekkor jött a papi a bélyeggyűjteményével. No, a szándékos feltartás nyilvánvaló esetét, Icu belső bírója már fújta is, de ekkorra megnyugodott. Ő tiszta. Kelivel megbeszélték a dolgokat, s itt bizonyos összeesküvés-elemeket fedezett fel. Ezeket sajnos nemcsak vélelmezi, hanem ténylegesek… Rájuk szánt még másfél órányi bájmosolyt, majd lassan pakolni kezdett. Mikor szeme sarkából észrevette, hogy Mici mami a budoár melletti másodkijárat felé hátrál, felgyorsult.
— Mamika, ennél szebb cérnaegyesítő gyűjteményt sosem láttam még, de már tényleg mennünk kell. Helyesebben, hadd beszélgessenek a fiúk, én még lesétálok a parkon át a folyóig, kiszellőztetem az agyi túlnyomást, és egy jó óra múlva visszajövök Keliért.
Mici mami egyszerre sértődött hemoglobinjainig a gobelinművészet zoknistoppolásra silányítása miatt, és könnyebbült meg. Majdnem hallható volt a szívéről lepottyanó kő puffanása. Juli meg is jegyezte:
— Most éppen azon gondolkodom, hogy az üvegfúváson kívül van-e még más fúvós szakma. Hát persze! A kőfúvás.
Cuppantott jobbról-balról papinál, maminál, tekintetével végigsimogatta a szép, tiszta mahagóni — fenyőgyanta berakású — redőnytokot, mosolygott és kilépett. Egészen az utcáig tartotta magát, onnan már kétoldalt patakokban csordogált a könnye. Egy utcával lejjebb hangosan hüppögött.
A park árnyékos, éjszakára kihalt részének elérésekor abbamaradt a csendes zokogás. Még néhány tíz méteren át pillái széléről peregtek a sós cseppek, majd kiapadt a forrás. Megnyugodott, és a gyér kivilágítású, kisebb erdőhöz hasonló ligeten átvonult a folyóig. Egyáltalán nem félt, amikor a bokrok váratlan reszketésbe kezdtek, feddő szóval fordult feléjük: „Reszket a bokor, mert madárka szállott rá…” Elnevette magát, tényleg valami kis élőlény, akár madár is lehet a bokormozgató.
Háromnegyed távon még egészen más szándékai voltak a folyóval, de mire odaért, rájött, ilyen szép nyári éjszakán az ember lánya semmiképpen sem követhet el visszafordíthatatlan ostobaságot, kisebbet, talán gyógyíthatót esetleg igen.
Szakdolgozatainak oldalaiból egyenként csinált papírhajót, és elindította őket kapitány nélküli próbaútra. Lerúgta cipellőit, a partra csücsült, és vízbe lógatta lábait, pancsikált velük, mint egy kisgyerek. A másodikat már egy homokszem-utassal révkalauzolta a sodrás felé. Úgy belejött, hogy mire az utolsó darab papír is elfogyott, egészen elcsüggedt, szomorúság nehezedett rá. Elfeledkezett Marionettről, professzorról, előmenetelről, papiról, mamiról, kicsit még Kelikéről is. Sajnos ez nem ment olyan könnyen… Büszkén ismerte be magának, örül neki, hogy nem gyors felejtő.
A kicsi, de embermeleggel telt otthonra gondolt. Tényleg, a papi-mamiék vajon miért nem adták nekik a kis házat, Kelivel jól ellettek volna benne, a bátyja meg elfért volna a hat szoba közül valamelyikben. Mindegy, a morfondírozást is abba kell egyszer hagyni. Jól megmosott lábaira visszahúzta a cipőt, laptopját előbb még tutajnak szerette volna indítani, aztán meggondolta. Végül is egyetlen papírdarabért sem kár, viszont az összes anyagot ott tárolja a merevlemezen.
Elindult, keresett egy szabálytalanul kitaposott ösvényt, és a fényszennyeződés parkbéli hiánya, hosszú idő után újra egy komolyabb csillagvizsgálathoz segítette. Még emlékezett néhány közismertebb alakzathoz, talán a Göncölöket — kicsit és nagyot — meg a Pegazust tudta azonosítani.
Késő lehet, éjfél körül — futott át fejében a gondolat. Érdekes, senkivel sem találkozott. Sem szerelmespárok, sem padon kókadó, nyári melegben lubickoló hajléktalanok, de még odakeveredő rosszfiúk sem zavarták jelenlétükkel.
Megszaporázta lépteit, a közeledő rendőrt észre sem vette, pedig az eltökélten igazoltatni szerette volna a valószínűtlen időben — esetleg megváltozott tudati állapotban, felzaklatott idegekkel — siető lányt.
Juli, mikor észrevette, biccentett neki egy lányosat. A rendőr alig tudott félrelépni, még nézte egy darabig, vajon mit csinál, merre megy. Amikor a parkon kívüli meredek utca lépcsőin elindult fölfelé, legyintett egyet, majd igazoltat valaki mást.
Azon az éjszakán Juli zárt kapukra lelt. Csak kicsit furcsállotta, gondolkodás nélkül megkopogtatta az újonnan rakott redőnyt. Mici mami attól félhetett, hogy az udvar kövezete megreped léptei alatt, úgy suhant, mintha nem is érintették volna lábai a földet. Rendkívül halkan fordította el a kulcsot, és ha teheti, testével akadályozza meg, hogy menye belépjen.
Juli szinte a fülébe súgva köszönt. Tornász előélete után, igen rugalmas járásával úgy siklott el mellette, mint egy kanyargó giliszta. Ronda hasonlat ez a lányra, de a mozdulatra kevésbé.
Az anyós álldogált, remélte, hogy a nagy házba megy, még valamit okoskodni, spekulálni, hogy időben értesíthesse a fiúkat.
Juli tapintatos csendessége csupán a kis ház bejáratáig tartott, ott szinte feltépte az ajtót, berántotta maga után, és felcsapta a villanyt. A szobában négy embert talált. Az egyik fekvőhelyen az egyik párt, a másikon Kelit és Marionettet.
Idegesítő nyugalommal nézett körül, mintha sosem látta volna a szegényes szobát, a nagy ház ellentétét. Géza, úgy látszik, nem szerette a flancolást. Nagyapja vagy dédapja saját kezűleg ácsolhatta a száraz, repedezett deszkaasztalt, egyszerű, már-már primitív székeket, no, de a két fekvő alkalmatosságot biztosan nem. Marionett, mintegy szemrehányóan felsikoltott, szeméből dobálta utódjára a villámokat, a másik lány ijedtében gyorsan bebújt a takaró alá. Az is igaz, hogy Julit egyáltalán nem érdekelte, nevét sem tudta, bőven elég volt a „másiklány”.
Nem készült semmiféle haditerv, vagy stratégia, nem gondolt át semmit. Azt tapasztalta, válsághelyzetekben mindig a spontaneitás a legjobb. Még egyszer jól körülnézett, jobbra is, balra is tekintett, és elmosolyodott. Érdekes, nem teátrálisan, de valóban elpirult.
— Géza, Kelikém és magácskák, bocsánat a zavarásért. Néha olyan vagyok, mint az elefánt a porcelánboltban. Már mentem is, folytassátok nyugodtan!
Mint a villám, úgy cikázott ki a kapun, nincs az az erőltetett menet, amit a katonák gyorsabban csinálnának. Egy kisebb, majd egy nagyobb puffanást hallott maga mögött, de nem nézett hátra. Kelemen iszkolt utána, s mert felfogta, mit veszített, mindent ott hagyott, még Marionettet is. Olyannyira, hogy szerette volna őt saját esztelenségébe gyúrva, egy naprendszeren kívüli űrutazásra kilőni. Bár hosszú lábaival nagyobbat léphetett volna, mégis csupán lassú futólépésben tudta tartani feleségével a tempót.
Nem szólt. Juli még életében nem érzett ekkora kettősséget. A szíve egyik fele sajgott és apró darabokban csörömpölt mellkasában. A másik — még pontosan nem értette, miért —, repesett az örömtől. A város forgalmasabb részének elérésekor tudatosult benne az ok. Ha most Kelemen felfogta, mit művelt, akkor vagy soha többé nem követ el hasonlót, és persze jön, a ha nem… Innen már nem tudta folytatni, mert szívének egy harmadik darabja hirtelen megszorult. Hátulról ugyan nem látszott, de bőséges patakokban indultak el a könnyei.
Ha nem fogja fel Kelemen, akkor ugyanis elveszítette őt, Julit. Bármilyen gyomorforgatót látott a saját szemével, ettől a gondolattól sikíthatnékja támadt. Nem tette… Úgy látszik, ilyen körülmények között az ember nem fárad, mert már negyedórája nyújtotta a lépteket, amikor Kelemen megszólalt.
— Juli, te ezt egy egész életen át a szememre fogod vetni… Olyan szívesen tenném meg nem történtté. Úgy látom, a tesóm szellemi és érzelmi zöldség maradt, hogy képes volt megszervezni ezt a, szavai szerint kiruccanást…
— A tesód fiatal, de vannak szüleid is!
Kelemen hallgatott. Éjfél után kevesen járnak, de némelyek mégis elcsodálkoztak az egy szál alsóneműben, lány után lihegve loholó férfin, aki a világra annyit sem hederít, mint az előtte menetelő Julija.
— Juli, Júlia, Júliám!
— Igen, Kelemen… Ha most azt vártad, hogy lerómeózzalak, mellényúltál. Apropó, legalább a folyóparton kezet moshattál volna…
— Juli, most mi lesz velünk?
— Kelemenem, mint felnőtt férfi, aki már a házasodásra is alkalmas, személyivel és egy egész diplomával magad mögött, úgy vélem, a döntés a kezedben volt.
— Múlt idő?
— Micsoda?
— Már nem dönthetek?
— Mit szeretnél?
— Bocsánatot, de ha meg is bocsátasz, egy életen át hallani fogom, mert ilyenek a nők.
Juli megállt, Kelemen belerohant, aztán megijedt és hátralépett. A lány megfordult.
— Ó, te egy szál gatyában kutyagolsz mögöttem? Nem elég, hogy a szüleid aktív segédletével, a szemem láttára csalsz meg, még le is szólod az egész női nemet? Bocsánat esetén soha többé nem juthat eszembe, mi? Mert én nem ember vagyok, hanem egy robot?
— Juli, megbocsátasz?
Juli hallgatott.
— Ha még egyszer hasonlóba keverednék, önmagamat öblíteném le egy ülőke alatt a szennyvízrendszerbe! Mondj, amit akarsz a jövőben, megvan rá minden okod, csak annyit szeretnék hallani, megbocsátasz-e?
— Holnap, akarom mondani, ma reggelre még nagyon sok a dolgom. Harmadik esélyt nem adok. Ahhoz már nem kell egy nevetséges in flagranti, egy félreérthető gesztusod is elég lesz. Nem fenyegetlek, és nem szeretném, ha bilincsbe zártan éreznéd magad. Valamikor, nem olyan rég, örök hűséget vagy micsodát ígértél nekem, és fordítva. Én most ehhez tartom magam.
Kelemen hallgatott, már neki is potyogtak a könnyei. A lány kinyújtotta a kezét, és mint a kisöccsét, vezette haza a nagyzás és értékelészavar nélküli otthonukba. Nem haragudott, csak remélt. Remélte, hogy nem lesz következő alkalom, mert már tudta, hogy képtelen ennek a kelekótya embernek meg nem bocsátani, és bár érthetetlen, de úgy érezte, ez így van jól.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Boér Péter Pál
