Szomjazott, úgy érezte, teljesen kiszárad. Repült. A láthatár izzó gomolygás benyomását keltette. Vörösebb volt és lángolóbb, mint szárnyainak legcsodálatosabb színárnyalatai.
Megérezte a nyirkot, s már akaratlanul, szinte félájultan zuhant alá a komondor orrára, és ott elterült.
A kutya, mintha bandzsított volna, mindkét szemével nézte, közben megijedt, mi lesz, ha szuszog. Ez a szegény odapottyant halálra rémül… Ezért ugyanúgy folytatta a lihegést, kinyújtott nyelvvel a kánikulában, mint korábban.
Sok hasonló lepkét látott már, titkon vágyódott a pillangóvá változásra, de olyan kiszolgáltatottak szegénykék… Lépten-nyomon megeszik őket, s az életük is nagyon rövid lehet, mert csak ritkán és kevés ideig látta őket, aztán mind lepotyogott. A legszomorúbb, hogy órákon belül — pedig a szél nem is fújt — eltűntek, felfalta őket valami…
Most szoborrá merevedett fejjel mozdulni sem mer, rájött, hogy szegényke szomjas. A nyelvét oldalra kanyarítva betakarta, és virágformájú vendégét jól átitatta, aki aléltságából magához térve, mint egy vízből kiszökkenő delfin röppent a magasba. Körözött kettőt-hármat a kutya feje fölött, s ha létezik pillangómosoly, akkor ő egészen elképesztően lement kutyába. Szinte gügyögő mosollyal köszönte meg, hogy egy kicsit tovább élhet és színesíthet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Boér Péter Pál
