Mindnyájan inni akartak a puszta közepén. Hétágra sütött a Nap, tikkasztó meleget lehelt rájuk. A bőgatyást elnyelte a gémeskút, de társaságát még bámulta egy kicsit sima szőrű lova. Aztán ő is átügetett a kút túlsó oldalára — a vízen is túlra —, ahol négy nagysubás, kalapos állt jót magáért, és nézték egymást. Még az is lehet, hogy megszólaltak azon a délutánon, bár a fecsegés arrafelé nem járta.
Ma hajléktalannak neveznénk, és kinevetnék őket, mert úgy, a nyárközépi harmincöt fokban is hátukon vitték házukat. Aztán télen nádból házikószerűt dobtak össze. Fűtés, ágy, takaró ott volt a vállukon. Igaz, előbb meg kellett tanulni azt, hogy hogyan ne robbanjanak fel nyáron. Nekik ez sikerült.
Télen, meg a másik két hűvösebb évszakban rá sem hederítettek a hőmérsékleti ingadozásokra, még a zuhogó eső is lepergett róluk.
Egy a baj, az a nyavalyás gémeskút, a háttérben őket is elnyelte. Ki tudja hová, miként és merre, de már nem legeltettek birkanyájat, a ménest sem hajtja a gatyás, a kút vizét sem iszogatja a bundásokkal.
Ők csupán arra jártak, ám a nagy időágyú odaszólt kistermetű mozsárágyújának: „kanóc rajtad”. Dörrent, és halvány fogalmuk szerint kitisztította a képet. Valójában pusztította, kiirtotta az ott lakókat, és létrehozta a hajléktalanokat? Na, erre kérik utólagosan a választ…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Boér Péter Pál
