Matilda számára hamarosan adódott elfoglaltság, az kitöltötte az űrt, ami az elmaradt bandázások után keletkezett. Az iskola amatőr színjátszóköréhez csatlakozott, és leginkább a szavalókőr és énekesek csoportja tetszett. Őket választotta. És jól választott! Itt jó barátokra talált, akik nem a semmittevésben látták a céljukat. Énekeltek, verset szavaltak, többnyire saját örömükre, máskor felléptek bizonyos alkalmakkor, rendezvényeken, hogy forradalmi és tömegdalokkal szórakoztassák a közönséget… Sikert hoztak ezek a fellépések, és kezdték meghívni az intézményen kívüli alkalmakra is. Matildát inkább a népdalok vonzották, s kedves hangján, hegedűkísérettel szívesen adta elő a kisgyermekkorában hallott régi dalokat. Hamarosan belejött a szóló éneklésbe, s már keresni kezdte az újabb dalokat. Magyart, románt vegyesen. A népdalgyűjtők munkájában bukkant rá azokra a régi, eredeti dalokra, amelyek megdobogtatták a szívét.
— Matilda — szólott a népdalkör vezetője egyik nap —, nagyon szép hangod van, lelkesen, szívből énekelsz, de ez nem elég. Tessék tanárhoz járni, aki csiszolja a képességedet, megtanít a technikákra, a mesterség fogásaira, és egy kis zeneelmélettel is felötvöz.
A jó tanácsot megfogadta. Tanult szolfézst, kántót, folklórt és elegendő elméletet, hogy értse is a dalokat a szövegükön túlmenően. Keményen belevetette magát a képzésbe. Ezt is, mint mindent, teljes odaadással csinálta. Az eredmény nem is váratott magára.
Az egyetemi évek alatt is folytatta az éneklést. Innentől már nem az egy szál hegedű kísérte, hanem egy háromtagú kiszenekar. Fellépései szép sikert arattak, s hívták a város, a megye határain túli rendezvényekre.
Aladár feltűnése a lány életében nem befolyásolta az éneklésben, ellenkezőleg még serkentette is a további munkára. Így volt ez a tanulásban is. Mindenben a legjobbak közzé akart kerülni. Úgy érezte, így lesz méltó a szerelméhez. Persze, be nem vallotta volna semmi pénzért, azért törekszik, hogy a fiú ezt értékelje. Minden percét, minden idejét betöltötte ez a szerelem. Vele volt reggel, ahogy kinyitotta a szemét, amikor a tejcsárdában itta a tejeskávét, mikor az előadásokat hallgatta, vagy mikor délután a könyvtárban beletemetkezett a könyvekbe és magolta a rendhagyó igéket.
— Van még hely a buksi fejedben? — ült le az asztal mellé Aladár. — Kicsit elszakíthatlak a kedves Plusquamperfectum társaságától?
— Ott vannak az újságok, olvasgass! — súgta. — Most még nincs rá időm.
Aladár szófogadóan leült az újságos sarokba. Talált egy kényelmes fotelt, és ott zörgette az újságokat, de ez senkit sem zavart, mert a nagy polc, amin a lapok, folyóiratok állottak, elválasztotta a terem többi részétől. Belemerült az olvasásba, s még jegyzeteket is készített az olvasottakról. Jól jön ez holnap a szemináriumon — gondolta.
— Gyere ki az előcsarnokba, szorgalmas Aladár!
— Apámnak volt a beceneve fiatalkorában.
— Rád is illik. Na, gyerünk, mit akartál mondani?
— Ha végeztél a mai penzummal, menjünk, nézzük meg a moziban az „Elfújta a szél”-t. Jó? Már meg is vettem a jegyeket.
— De jó! — örvendezett Matilda. — Ameddig végzek, itt maradhatsz a sarokban olvasgatva.
Ilyen és hasonló jelenetek, ha nem is naponta, de gyakran előfordultak. Megnéztek szinte minden mozielőadást, nem is annyira a film, hanem inkább az intim együttlét mián. Zsúfolt napjait szorgalmasan görgette, minden napjára, órájára jutott tennivaló bőven. Örömmel, szívesen tette. Tanulás, ének, Aladár. A sorrend fordítva érvényes, hiszen gondolatait reggeltől estik, sőt éjszaka álmait is Aladár körül forogtak, és ez jó érzéssel töltötte el.
A szenvedélyévé vált éneklést azután is folytatta, hogy összeesküdtek, és azután is, hogy elkezdett dolgozni, tanítani a líceumban. Amikor azonban megszületett Lehel, a kicsi fia, attól kezdve többet nem lépett a közönség elé.
Plusquamperfectum /latin/ = befejezett múlt idő
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: dr Bige Szabolcs-
