Karnyújtásra ér a lámpafény,
elég egy cseppje csak a napnak,
s az éjben világít, mint akit
a világűrből kiragadtak.
Sűrű sötét anyag pihen
félúton test, és lámpa közt,
nem látható de átjár mindent,
ahogy a lelkembe költözött.
Ha soká nézem, görbített a tér,
Einstein egyenletével rokon
a lámpa és a lámpafény,
itt előttem a fenyő asztalon.
Hiperbolaként metszi át
fényárnyékom tengelyét,
lehunyt szemem a végtelenbe fut,
s látom jövőm egy szeletét.
Az idő egy nagy görbület,
az alkony hajnalban hasad,
a villám vissza, az égbe fut,
reménytelennyi sok kacat
papírszelet ring, ráncigál,
egy hátra imbolygó napot,
kinyújtom vénülő kezem,
s egy csecsemőt szorongatok,
kinek boldog tekintete
azt suttogja: Te én vagyok!
