Csak lelkem, a magasba kéredzkedő
leljen nyugalmat, s andalogva verset
szavaljak, míg ezret lobban az erő
a lángban, s tegyem eléd a kezemben
tartott kézirathegyet, földre rázva
unott láncaim, tisztán és szabadon
fussak magam elől, amíg találva
valami örökkönvalót, hajadon
ajkán káromlás zöngéin felnőve
lázadóként harcolhatok, fenhetem
a kard sikoltó élét, a nyers lőre
ízébe dőlve nyaklik küzdő énem
egy tál zöld lencsére, ahol kavarog,
hömpölyög a magnak vére, és végre
megtudhatom, hogy miért, és bámulom,
amit higgyek, mi elveszett, vagy el se
veszett, csak sűrű zápor illata fojt,
bujkál a rettenthetetlen, előttem
a senki földjén sarjú vetéskonvoj,
már nem tudok semmit, bár kendőzetlen
útmutatást hintenek az angyalok.
Pihen az értelem az égi rendben,
múltban tátongó emlékezet vagyok.
Tavaszi folt. Csepp csillan – észrevétlen.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:25 :: Molnár G. Krisztina
