Naszluhácz Judit : Éjszaka

Nyomtatás

Mint puha, sötét vad oson,

a párducléptű éjszaka,

az égre hintve csillagok,

százmilliárdnyi őscsoda.

Fényük régmúltból érkező,

a mindenségből vándorol,

suhanó, végtelen idő,

tűnt világokról hírhozó.

Sziromsátrának selymein,

smaragd-arany álmos bogár,

elbújva rózsa kelyhein,

bódítja omló illatár.

Gyémántkatedrális borul,

álombe szédült Föld fölé,

jövőbe futó álmokon,

hintázik százarcú remény.

———-

Ha már rímelünk, tegyük jól. A magánhangzók egyezése még kevés az üdvösséghez, a mássalhangzóknak meg kell egyezni a képzés helye szerint, a szereplő szótagoknak pedig ritmusban. Ha mindezek megvalósulnak, akkor még mindig nézd meg, kérlek, hogy nem toldalékokkal állítottad-e elő.

Az ívvel is van egy kis baj, a csillagok taglalása után egy huszárvágással lent vagyunk valami kertben, aztán egy mondattal megint az ég, aztán még ezekbe a természeti képekbe beletűzünk egy elvont dolgot. Gondold, hogy a képzeletem egy szoba. Elkezded festeni a lámpa körül, aztán lent a konnektor mögött a sarokban húzol egyet az ecsettel, majd megint a lámpa mellé szaladsz egy vonás erejéig a pemzlivel, végezetül meg kivonulsz az előszobába. Hát mi lesz így az én képzeletszobámmal…?