Mielőtt végleg kiléptek abból a lakásból, ahol eddigi életük zajlott, Aranka megállt a szobaajtóban. A csupasz falak közt megelevenedett a múlt… Az első télen itt fagyott leheletük a duplaágy végére, itt szülte két gyermekét — az egyikről ebben a szobában tudta meg, hogy nehéz élet vár majd rá.
Innét űzte ki az oroszok dúlásának nyomait, szagait, mésszel, lúggal és felejtéssel, és ide várta haza szorongva a férjét a hosszúra nyúlt mahócai útról… Sok-sok emlék… ilyen is, olyan is, de boldogok voltak itt, és most mennek oda, ott lakni, élni, ahol őt nemkívánatos személynek nyilvánították hosszú évekre. Pedig milyen szívesen látták, kedves vendégként fogadták, amíg csak a lányaik barátnőjeként érkezett!
Elmosolyodott. Akkoriban a kis ikerfiúk, Gyuszika és Lacika így szaladtak elé:
— Mit hoztáj nekünk bajamit? — mert a ridikülje mindig rejtett számukra kóstolót a vasárnapi süteményből, amit ő sütött.
Legjobb lesz csak a szép emlékekre gondolni.
~o~
A szülői ház látszólag rendben volt, de az első, amit észleltek, a konyhából nyíló spejz elviselhetetlen szaga. Pedig az ablakát állandóan tárva hagyták. Ajtaja és a konyha bejárati ajtaján át a rossz illeszkedések következtében a huzat hozta-vitte ezeket a nem kívánt illatokat.
— Papa, ez egérszag — szimatolt Karcsi.
— Tudom, fiam, de valahol bejönnek, képtelenség kiirtani őket. Mindent megrágnak, oda már élelmiszert be se viszünk. Mérget raktam ki a fal mentén, azt meg se kóstolják.
Másnap egy tucat egérfogóval érkezett haza Karcsi. Estig mind a tizenkét csapda egeret fogott. Igen ám, de az első csattanásra beszaladó Aranka a szája elé kapott kézzel hátrált ki, és többé be nem ment oda. A kimeredt szemű kis állatot látta még álmában is.
A borbélyüzletben két napig másról sem beszéltek, mígnem egyik kuncsaft megváltó hírt látszott hozni.
— Pápay úr, mint tuggya, Kardos József a böcsületes nevem. Hallom, mi a gongyuk. Az asszony nem hagyta vízbe ölni a kismacskákat, de mostanra má’ sokallja üket. Ügyesek, még a kazal mellett is megfoggyák az egeret… olyan süldőmacska félék. Ha gondúja…
— Persze, hogy gondolnám, de azok már nagyok, visszaszöknének.
— Elmondom, mit köll tennyi. Zsákban vigye haza, és csak a kamurába engeggye ki üket. Aztán csuktya rájuk az ajtót és csak tejet aggyanak nékiek. Ellesznek azok, még meg is híznak.
A két cica csakugyan hatalmas hancúrba kezdett azonnal az egérbirodalomban, és pár nap elteltével már a nyitott spejzajtóban kapták a tejecskét. Eszük ágában nem volt szökni…
Rövid időn belül a ház kedvencei lettek, igaz, amikor felrohantak a függönyön, annak senki nem örült, de amikor a söprű alatt átnyúlkálva elkapkodták egymás kis mancsát, akkor felvidították az egész családot. Nem is beszélve a szép lassan egértelenné váló portáról. A spejzt kimeszelhették, üvegcserepekkel tömték meg az egérlyukakat, és már nem kellett félteni az ott tárolt ételeket.
Az egyik cica, a fekete-fehér foltos szelíd volt, törleszkedő, doromboló, a másiktól vad pofont kapott, aki meg akarta simogatni fehér bundáját, amin itt-ott vörös és fekete foltok tarkállottak.
A szülők beköltöztek abba a szobába, amiből a lányaik kiröppentek, majd ahová gyerekestől tértek vissza háború után. Nem volt az kicsi, de Mama ragaszkodott hozzá, hogy a nagy ebédlőasztalt is betegyék a szoba közepére. A becsapódó akna keveset kímélt meg a régi berendezésből, ezért, amikor a Gyánt-puszta gazdasági igazgatója elköltözött Ozoráról, a felesége, Úrhegyiné Illés Klára elárverezte a felesleges bútoraikat, amit megvettek Pápayék. Kivételes szerencsének érezték ezt a beszerzést, mert az elpusztultakhoz hasonlókhoz másképp sohasem jutottak volna. Az egyik legszebb darab ez az esztergályozott lábú, kinyitható, ónémet asztal volt, hát Mama úgy döntött, ez ne menjen a közösbe. Nem baj, ha nagy helyet foglal, elfér a többi, ugyancsak nehéz bútordarabtól körülvéve.
A gyönyörű, plüss, szintén ónémet díványnak csak a domborműves fa alja maradt ép és egyik henger kartámasza, de szövet terítővel letakarva még el lehetett ücsörögni rajta. Mama szeretettel simogatta.
— Ezen ülve akartuk megvárni az éjszakai lövöldözés végét. Itt, mellette csapódott be az akna… Mind a hárman meghaltunk volna, ha nem hív el bennünket a postás Jóska.
— Fő, hogy életben maradtak, Mama kérem, és a nővérem kárpitos sógora teljesen fel tudja majd újítani ezt a díványt is — vigasztalta Aranka, de látta, a savanyú mosolyt, ami azért ült ki anyósa arcára, mert ez a kedves, de terjedelmes bútor már semmikép nem fér be a kisszobába.
Azért abból nem engedett, hogy az ajtó mögötti sarokba, kályha helyett, a megálmodott, oly nehezen várt, csillogó-villogó asztalisparhelt kerüljön. Vízmelegítője a szobába varázsolja majd télen a lábáztató vizet, sütőjéből meg a kedvenc héjában sült krumplit vacsorázhatják Papával, ketté vágva, kicsit megsózva, ráolvadó vajdarabkával a tetején. Aranka kicsit csalódott, mert egyelőre nem futotta mégegy új asztali tűzhelyre, így maradt a konyhában az ormótlan rakott sparhelt, de legyen úgy, ahogy Mamának jó.
És ő a szobájuk ablaka alá tette a fonott „háti”-t, amit egy házaló erdélyi asszonytól vásárolt. Az mindig rejtegetett javítani, stoppolni valót. Szeretett ott üldögélni az egyszem, félkarfájú koloniál székben, amit szintén a háborús lövedék amputált, varrogatni, nézni Papát, ahogy olvasgat, vagy épp halkan beszélgetni vele. Pihenni vágyott az oda begyűjtött, kedves tárgyai közt. Elege volt a gürcölésből, még a háztartásba sem akart beleavatkozni.
Senki nem szólt ellene. Csakhogy ez nem tarthatott így sokáig. Elszunnyadt, de nem hunyt el benne a soha nem tétlenkedő háziasszony.
A fiatalok rendezkedtek, Karcsinak első dolga volt a nagy, huzatos konyha előterét leválasztva előszobát kialakítani és a spejzajtót áttenni, hogy oda nyíljon. A meleget megtartó és főleg otthonosabb helyiség lett így a konyhából. Délutánonként már szívesen elidőztek ott mindketten, mialatt Aranka vasalt, vagy tanult a gyerekekkel.
Mariska Mama először csak megjegyezte papának:
— Ugye, milyen finom volt a grenadírmars? Kicsit odapirította az alját Aranka.
— Jól főz… — kapta a tömör választ.
Több se kellett Mamának. Másnap már kapargatta a zöldséget az újságpapíron. Hogyisne, még hogy ő már ne kelljen a főzésnél! Nem voltak nagy összeütközések, Mama az egyszerű, de laktató ételek titkát tudta, Aranka a rafináltan finom, semmiből valamiket. Néha megbeszélték, mi legyen, néha nem. Legtöbbször némán dolgoztak együtt az ebéden, de Mama többé nem mosott, nem vasalt, nem takarított másutt, csak a saját szobájukban, és a kertben sem húzott ki egyetlen szál gazt sem. A hat tagú család és a nagy ház, udvar rendben tartása Arankára hárult. A mosáshoz, takarításhoz a Sióról kellett meghordani a vizet, ebben Karcsi, vagy a segéd segítette.
Ha korareggel mosott, azzal hétre el kellett készülni, legfeljebb a teregetést hagyta főzés előttre. A többi napja azzal kezdődött, hogy felébresztette, öltöztette a gyerekeket, reggelit készített mindenkinek. Karcsi tejeskávéját vastagfalú félliteres tejesüvegbe töltötte, egy szalvétába csomagolt szelet kenyérrel szatyorba tette. Öcsit előre engedte, karjára akasztotta a szatyrot, mellé a vizeskannát, meg Kisaranka iskolatáskáját. A lánykája jobb oldalán beléje karolt, és így indultak el. Minden nap. A csomagokat az iskola bejárati ajtaján belül letette, Kisarankát felkísérte az emeletre, megnézte az órarendet, hogy tudja, mikor kell érte jönnie. Aztán szaladt a borbélyüzletbe a reggelivel, onnét a boltba vásárolni, végül az artézikútra, feltölteni ivóvízzel a kannát. Otthon hamar beágyazott, rendet rakott, és már várta a konyha.
A segéd rendszerint később érkezett főnöke ebédjéért, mint ahogy Papáékkal ők már ettek. Ha nem volt túl sok kuncsaft, akkor a fiú Kisarankáért is belépett az iskolába, és hazahozta a táskáját. Aranka a gyerekeknek és a segédnek tálalt, amíg ettek, ételhordóba merte férje ebédjét. Egy alkalommal már asztalon állt az elvitelre kész étel, és ő fáradtan roskadt le a kissámlira a tűzhely mellett, onnét nézte jóleső élvezettel a kosztosai jó étvágyát.
— Én a ténsasszonyt még soha nem is láttam ülve — ámult el Miklós, a segéd.
1948 karácsonya csendes nyugalomban telt. Csak Jóskától érkezett egy levelezőlap, amit nem is ő, hanem nevében Luluka írt… Mama könnyezve olvasta fel:
„Jóska nagyon elfoglalt, ezért írok helyette én, és kívánunk nektek mindnyájan kellemes karácsonyi ünnepeket, Jóska, Lulu”
— Ez a nő lesz a veszted, szegény kisfiam — törölgette a szemét.
Szenteste együtt mentek az éjféli misére, miután Karcsi bezárta az üzletet, és ott találkoztak Bözsiékkel és Mariskáékkal… Első nap délben hatan ülték körül az ünnepi asztalt, de délután és másnap összejöttek, a nagy család még Ozorán élő tagjai, a Sár-utcai szülői házban.
Papa nehezebben viselte az — érzése szerint — eltartott állapotot. Ezt nem mondta ki, de Öcsike kedveskedő kérdéseire csak mordult egy barátságtalant, a mindenki más kedvence, a kölyökkutya Bodri sem állhatott meg előtte.
Egyszer-kétszer még felballagott az üzletbe, de mire felért a Paphídra, annyira fulladt, hogy meg kellett támaszkodnia a kőpárkányban. A helyiség cigarettafüstös levegője is inkább mellbe vágta, mint tartóztatta volna.
Otthon a kerítés javítása idegesítette, de valami részmunkát azért kért a fiától. Karcsi széket tett a favágító mellé, egy doboz kihúzástól elgörbült szöget és kalapácsot tett elé.
— Ezeket szép nyugodtan ki tudja egyengetni, Fater. Üljön ide.
— Ezt inkább bízd Öcsikére — mondta mélyen megbántódva, és indult bemenni a házba. A küszöbön ülő Bodri gyanakodó farkcsóválással állt fel előtte. Jól érezte… egy gyengére sikerült, de jól irányzott rúgással lökte odébb az útjából.
Azt mondják, a súlyos betegeket elviszi a március.
Papa jól volt, de mint mindig, keveset szólt hozzá a beszélgetéshez. Vacsora után bementek Mamával a szobájukba, lefeküdni készülődtek, amikor heves köhögő rohamot kapott, majd ziháló lélegzettel botorkált az ablak felé. Mama feltépte az ajtót, de a fiatalok már ott álltak, hogy benyissanak. Karcsi látva, hogy ez elég komoly, fordult is kifelé, futva az udvarra, a kapu felé. Mama és Aranka kétfelől támogatták Papát a nyitott ablakhoz, de lába beleütközött a hátiba.
— Húzd el… húúzd el… — jött a sípoló lélegzet mellett is érthetően. — Húúzd el… húúzd el… —, mintha még mondani akart volna valamit, ám csak ez jött ki a száján, pedig már rég nem volt ott a kosár. Karcsi még a harmadik háznál is hallotta, vagy csak a lelki fülében visszhangzott, mialatt rohant az orvosért: — húúúzd el… húúúzd el!
Sommer doktor a halált tudta csak megállapítani. Aztán ült, az egyik tonett-szék két karjáról tehetetlenül lelógó kezekkel, mintha oda szögezték volna. Hosszú hallgatás után szólalt csak meg.
— Fogyunk… Mind elmegyünk. Szép sorban, mind… elmegyünk.
~o~
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Pápay Aranka
