Néha, mintha Isten szólna,
messzi álmaimból nyitsz rám,
lágy illatod vérembe ring,
majd letelepszik lelkem
ostoba szikláján.
Miként bolygóit a Nap,
büszke testem köré fonlak,
mellém a vak jövő tapad,
és a lélekkel telt látóhatár.
… az álmom visszavár,
a végtelenség még
tovább zongorál…
Csak a
roppant hajnal jönne már!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Serfőző Attila
