A szentéletű orvos
Bernard Legrand nem tudta végignézni az imám házánál készült TV-riportot. Egy huszonnégyórás megfigyelésre kiküldött őrmester jelentkezett az esti jelentéssel, majd a kapitány kért tőle információkat egy gyermek eltűnésével kapcsolatban, amely a jelek szerint gyermekrablás. A felügyelő egy ideig elfeledkezett a szülei által elveszettnek hitt orvos esetéről. Amint felszusszant, ismét eszébe jutott.
— Dumas doktornőtől még nem érdeklődtem a baleset részleteiről… Az lelkész olyan ember, aki, értesítené a rendőrséget, ha fia megkerülne. Bár az orvosnőtől kapott információ feltehetően vakvágány — nyugtatgatta magát, nem sok sikerrel. Amint telt az idő, egyre jogosabbnak érezte a szülői aggodalmat. „Máskor, üzenni szokott, ha nem elérhető…” — jutott eszébe a lelkész mondata. — Szokott üzenni — emelt ki magának két szót, hangsúlyosan —, de nem tette. — A kollégák is komolyan vették az öreget. Kezdett lelkiismeret-furdalása lenni. — „Az utóbbi időben a sok terrortámadás miatt úrrá lett az embereken a félsz. A mai, lyoni eset váltotta ki a rémületet a családban” — jutott eszébe saját következtetése. Majd a riport az imám háza mellől. — Képtelenség, nem lehet kapcsolat a két eset közt, de mi lehet a szülők lelkében? — motyogott ismét maga elé. — Na, lássuk, mi van a facebookodon, dokikám! — próbált jobb híján ott szerezni kiindulópontot. Aztán inkább egyik gyakornokra bízta az időigényes feladatot. Egy idő után a fiú visszajött hozzá jelentést tenni.
— Semmi. Ez az orvos szentéletűbb, mint két apáca együttvéve. Nem politizál, nem rabja a facebooknak, nem szervez azon programokat, nem tesz fel selfieket magáról, fényképtára üres. Néha hetekig be se néz. Inkább azt találtam idővonalán, amit mások megosztottak vele, például csoportfotók, feltehetően konferenciákról, mert több helyen is fehér köpenyben vannak. A „szerzők” nagy része egészségügyis, akad egy-két régi barát, osztálytárs… ennyi. Két hónapra visszamenőleg, október közepéig végignéztem. Tagja néhány csoportnak, de ezek is inkább valamilyen konkrét esemény szervezéséhez, például szakmai konferenciához tartoznak. Nem veszett össze senkivel, legalábbis a facebookon nincs rá utalás, nem szólt be senkinek, és más neki… Több száz személyt, ki ismerősnek jelentkezett, nem is vett emberszámba. „Barátai” közül kiírtam az idegen hangzású női neveket, s külön a muszlim hangzásúakat. Valamennyit ellenőriztem, legtöbbjük nem saint étienne-i, és orvos. Amelyik mégis helyi, azokat bejelöltem. Két saint étienne-i muszlim nő van köztük. Egyik orvosnő, a másik nővér. Tanítónőt nem találtam az ismerősei közt.
— Semmi utalás az agresszióra?
— Semmi.
„Végeredményben… Ha szülei elől titkolta, nem tette fel a facebookra sem… Ha már szülei bármikor meg tudták nézni… Logikus.”
— Nézzem meg a levelezését is?
— Ahhoz nincs jelszó. Azt nem osztotta meg velünk az apja. Egyébként is az törvénytelen… Bírói engedély kellene hozzá.
A gyakornokon látszott, csak fél füllel figyel, s közben pötyög a számítógépe billentyűzetén.
— Az apja szerintem ahhoz is megadná az engedélyt, csak lenne híre a fiáról… Hátha a facebook jelszóval…
— S ha mégis etyepetyézett, és feltörtük… Nem! Megtiltom! — emelte fel a hangját a felügyelő.
— De a doki érdekében… — akadékoskodott a gyakornok.
— Mi lenne a levéltitokból, ha a rendőrség a legkisebb ürüggyel feltöretné az emberek levelezését?
Megszólalt a telefon. Az őrmester vette fel.
— Felügyelő úr! Jacques Leroy kapitány keresi a lyoni terrorelhárítástól.
— Halló, itt Bernard Legrand felügyelő! Miben segíthetek, kapitány úr?
— Arról szeretnék érdeklődni, mire jutottak Joseph Beaumarchais eltűnésével kapcsolatban? A mai lyoni bombarobbantás színhelyén találtunk egy írószert, amely a saint étienne-i Egyetemi Klinika logóját viseli. Akár az övé is lehetett. Elég meghökkentő kapcsolat, de a legabszurdabbat is ki kell zárni.
— Őszinte leszek, kapitány úr. Dr. Beaumarchaisnak az életében semmilyen támpontot nem találtunk, amely akár zsákutca is lehetne az eltűnése utáni nyomozásban. Kollégám megfogalmazása szerint szentéletűbb két apácánál, jellemezte néhány szóban magánéletét, a kolléganői által kötött fogadást, a késes fenyegetést, a kullancsos kalandot a nikábos tanítónővel, és utolsó napja történetét.
— Hmm! Maryam Anwari, a lyoni robbantás egyik gyanúsítottja, vagy áldozata nikábot visel, és tanítónő! Felügyelő úr! Nézzen utána, ismerhették-e egymást, és ha igen, honnan?
— Úgy teszek, kapitány úr, bár nem hiszem, lenne összefüggés a két eset közt. Mindkét eset, az iskolai látogatás, és a támadás is legalább két hónapja történt. Ha a rejtélyes tanítónő páciens Maryam Anwari volt, ez magyarázná a leszólítást az utcán, de ennek az ismeretségnek semmilyen folytatásáról nem tudnak Dr. Beaumarchais kollégái… S az orvosnak lehetett más nikábos páciense, ismerőse is. S még ha tartották is a kapcsolatot, és az imám lánya terrorista, miként vette rá, hogy vele együtt öngyilkos merényletet kövessen el?
— Egyre több információnk utal arra, hogy merénylet, és nem terrortámadás történt. És ha mégis az, minek két személy egy öngyilkos akcióhoz? A második személy lehet áldozat is. Vagy mindkettő az.
— Mint ígértem, utána nézek, Maryam Anwari volt-e valaha páciense Dr. Beaumarchaisnak. S jelenteni fogom önnek, ha bármilyen érdemleges információ birtokába jutok, akár cáfoló, akár igazoló lenne.
— Még egy kérdésem lenne. Milyen nyomon próbáltak elindulni? Mint értettem, a szülők, a barátok, kollégák…
— Bár dolgozunk az ügyön, negyvennyolc óráig felnőttet hivatalosan nem nyilváníthatunk eltűntnek. A facebookján nem találtunk semmit. A levelezésének feltöréséhez nincs bírói engedélyünk, és anélkül telefonjának híváslistájához és bankszámlájához sem férhetünk hozzá. Nincs bizonyítékunk, hogy bűntényt követett volna el.
— Úgy van! Bírói felhatalmazást ehhez csak akkor kaphatnánk, ha bizonyított lenne a terrorakcióban való részvétele, vagy a halála. Büntetlen előéletű, tehát a rendőrség adatbázisában nincs benne az ujjlenyomata. De…
— A szüleitől vagy a munkahelyéről előkerülhetne egy tárgy, amelyen rajta van… — vágott közbe a felügyelő. — Küldje el nekem az autón talált ujjlenyomatokat!
— Még dolgoznak rajta a laboros kollégák, amint megkapom, átküldöm, az jó ötlet! — felelte Leroy kapitány. — A számítógépén is tárolhat információkat a mentett adatok közt… Ha az apa annyira készséges…
— Sajnos Dr. Beaumarchais állandóan magával hordta a laptopját. Igaz, ha lóhalálában ment el… Utána nézek.
— Addig én megsürgetem az ujjlenyomatokat! Viszont hallásra, felügyelő úr, még tartjuk a kapcsolatot!
Mire Leroy kapitány elköszönt a felügyelőtől, már Lyon határába értek. Miközben telefonon az ujjlenyomatokat sürgette, SMS-e érkezett Legrand felügyelőtől.
— „Dr. Beaumarchais laptoppal távozott munkahelyéről. És a kullancsos páciens Maryam Anwari!”
Már épp köszönő választ akart küldeni, amikor főnöke, Vidal ezredes hívta. Mintha agya erre a csörgésre várt volna, hirtelen belehasított egy felismerés. „A laptop nincs a robbanás után talált tárgyak listáján! Hová lett!?” — választ e kérdésre nem tudott adni a másodperc törtrésze alatt, miközben megnyomta a telefonján a felvevő gombot.
— Mondja, Leroy kapitány, magának teljesen elment az esze? — üvöltött magából kikelve a főnöke. — Leállítja a házkutatást, anélkül, hogy letartóztassa az imámot, amikor minden kétséget kizáróan az ő autójával követték el az öngyilkos merényletet? Minimum tudott róla! Ráadásul van képe cinikusan azt mondani a sajtónak: „Erre majd Huquenin őrnagy fog válaszolni!”— miután ráuszította a riportereket a saint étienne-i kollégákra! — Ezért felelni fog! Nekem a történtek miatt holnap reggel kilencre Párizsban kell lennem, jelentést kell tennem az Országos Terrorelhárítási Központban, a főparancsnoknál, Cariveau vezérezredesnél!
— Ezredes úr! Mielőtt hagyna nekem időt meggyőzni önt egy alternatív valóságról, adja ki uniós körözést Maryam Anwari, az imám lánya és Dr. Joseph Beaumarchais ellen! Értesítsenek minden repteret, kikötőt és határátkelő helyet, azonnal tartóztassák le őket, ha már nem késő! Két perc múlva a parancsnokságon leszek, és melléklem a fényképeket és a leírást. A házkutatást eleitől kezdve elleneztem, én csak kihallgatni akartam Monsieur Anwarit, de mire Saint Étienne-be értem Huquenin őrnagy már intézkedett. Megjegyezném, merényletnek merénylet történt, de nem öngyilkos! Erre az imám kihallgatása közben jöttem rá. A bombán mozgásérzékelő volt!
— És nyomkövető az autón! Az imám az autó minden mozdulatáról tudott! Elégséges ok a letartóztatására! És mint az akció vezetője ön a felelős minden ballépésért, ne kenje másokra!
— A nyomkövetőről csak az úton hazafelé értesültem!
— Én a mozgásérzékelőről is csak akkor! Még azelőtt számításba vette, mint ahogy megkapta az információt?
A kapitány csak rövid szünet után ismerte be:
— Egy jól megalapozott intuíció, amely időközben igazolást nyert!
— Kétséges, valóban nyert-e. És mit keres a képben egy francia orvos?
— Eltűnt, néhány órával a lyoni bombatámadás előtt, egy időben Maryam Anwarival! És minden bizonnyal ismerték egymást!
— Minden bizonnyal?! — ismételte meg ironikusan az ezredes. — Feltételezzük, igen. A felrobbant autóban ketten haltak meg! Egy férfi és egy nő! Akkor miért kellene körözni őket?
— Mert feltehetően legalább egyikük nem tartózkodott az autóban a robbanás idején. Ha még él, miért bujkál, ha nincs vaj a fején? Ha mégis meghaltak mindketten, fölösleges az elfogatási parancs. Más kockázat nincs. Ám mindkettőt kétségbeesetten keresi a családja…
— Feltehetően?! Ez megint egy „jól megalapozott intuíció”, mely utólag igazolást nyer, ha nyer?
— Egy nap múlva már túl lesznek az EU határán, és akkor bottal üthetjük a nyomukat. Maryam Anwarit ön is gyanúsnak tartja. Ezredes úr! Épp szállok ki az autóból a parancsnokság előtt. Máris küldöm a fényképeket és az adatokat. Ön küldje az engedélyt!
Az ezredes még ellenkezett volna, de már nem volt kivel, mert a kapitány lezárta. Egy ideig habozott, hívja-e vissza, végül inkább a parancs kiadása mellett döntött. De mi történik majd holnap a vezérezredes előtt?
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
