Szökés a parókiából
Amint Legrand felügyelő beért a Hármas Rendőrkapitányságra, azonnal intézkedett Joseph Beaumarchais bankszámlakivonatának és beszélgetéslistájának kikéréséről a telefontársaságnál. Mire megjön a bírói engedély, eljuttatják a kérést a bankba, és az ottani bürokraták hajlandók válaszolni… Ha délutánra megkapja az információkat, örvendhet. Hirtelen jött egy ötlete. Kikereste Pierre Beaumarchais számát, majd felhívta. Ám alig mutatkozott be, a lelkész bontotta a vonalat. Szaftosat káromkodott.
— Miként találjuk meg a fiadat, ha nem működsz együtt velünk?
Martin Desjardins már épp távozóban szem- és fültanúja lett a sikertelen telefonhívásnak.
— Feltehetően magándetektívet fog fogadni… — olvasott az elkapott hangfoszlányokból.
Bernard Legrand fújt egy nagyot. Nem igazán kedvelte a „konkurenciát”, amelyik nem egyszer átlépte a legális keretek határait. Jobb híján az ujjlenyomat-szakértők felé vette az útját. Joseph Beaumarchais toalettszerei ott lapultak az asztalukon egy átlátszó polietilén zacskóban, néhány, az éjszaka folyamán begyűjtött próba társaságában.
— Marie, nagyon sürgős… — mutatott rá.
— Arra a csomagra is azt írták… — intett mutatóujjával egy másik zacskó felé Marie Vegieux. — Jó, jó, máris nekifogok! Bernard, neked ma nem csak délután kellett volna bejönnöd? — érdeklődött, miközben gumikesztyűt húzott, s bontogatni kezdte a polietilén zacskót.
— Kora délután — pontosított epés hangon.
Egy őrmester nyitott be.
— Felügyelő úr, mindenhol kerestem már. Az ezredes úr hívatja.
Bernard Legrand nagyot sóhajtott, majd elindult a „vesztőhely” felé. Sejtette, nem előléptetés miatt keresteti a parancsnok.
— Telefonálok, ha találtam valamit — szólt utána Marie Vegieux.
Ez némileg megnyugtatta. Így is szükségét érezte egy mély lélegzetvételnek, mielőtt bekopogott a parancsnok irodájába.
— Legrand felügyelő! Nehéz előre látni, hova fajulnak az események Pierre Beaumarchais házánál a beígért sajtótájékoztató hatására. Lincshangulat alakulhat ki, bár lehet, a lelkész maga mellé tudja állítani a közvéleményt, de akkor… — gondolta meg magát Grandpierre ezredes, és nem részletezte a lehetséges következményeket. — Erősítést kell oda küldenünk, s mivel egyrészt az ön ügye, másrészt amúgy is munkaidején kívül, önként van itt, menjen oda és előzze meg az indulatok elszabadulását!
— Megértettem.
— Csak tíz embert tudok biztosítani.
Amikor kilépett az irodából, megvakarta a fejét. Úgy látszik nem volt hatástalan mozdulat, mert hirtelen ötlettől vezérelve odaszólt az egyik gyakornoknak:
— Keresd ki a Beaumarchais család vezetékes számát! A cím ott van a dossziéban! Küldd el nekem SMS-ben!
A srác kinyitotta s rögtön az első oldalon meglátta a Pierre Beaumarchais mobilszámát. Arcán diadalmas mosoly jelent meg, mint, aki átlát a szitán, majd keresgélni kezdett a számítógépen. Bernard Legrand alig ült be az autóba, SMS-e érkezett. Két telefonszámot talált az üzenetben, egy vezetékest és egy mobilt. A fiú a következő üzenetben fűz9tt hozzá magyarázatot: „M-me Adéle Beaumarchais, a protestáns nőegylet elnökének a mobilszáma J Ugye vele akar beszélni?”
Bernard Legrand elismerően megcsóválta a fejét. Már egy ideje felfigyelt a fiúra. Vágott az esze, mint a beretva. Bepötyögte a számot a telefonjába, majd megállt egy pillanatra, megfogalmazni a mondanivalóját. Elég egy kevéssé szerencsés kifejezés, és úgy jár Madame Beaumarchaisval, mint a férjével. Fel vannak tupírozva az idegeik, s nem csoda… Mielőtt megnyomta volna a felvevő gombot, telefonja csengetni kezdett. Marie Vegieux volt.
— Szia! A Dr. Joseph Beaumarchais ujjlenyomatai egyeznek a felrobbant autó anyósüléshez tartozó ajtaján találtakkal. Hogy mik vannak!
— Köszönöm.
Most hova telefonáljon először? Ezt a hírt sürgősen közölnie kellene Leroy kapitánnyal… M-me Beaumarchaisvel azelőtt kellene beszélnie, mielőtt a házukhoz ér… Végül a kapitánynak SMS-t küldött: „Az ujjlenyomatok igazolták, J. B. az anyósülésen ült a felrobbantott autóban!” Még átvillant az agyán, hogy ez valószínű, hiszen az Anwari család autója, de ezen elgondolkozni nem maradt ideje, mert közben már hívta is Adéle Beaumarchaist. Mobilon. Szerencsére előre átgondolta, mit mondjon, mert, amint számított rá, a lelkész felesége se akart tárgyalni vele. Ám a felügyelő a szavába vágott:
— Madame, mielőtt bontja a vonalat, egyetlen kérdésre válaszoljon: mi a csudának körözzük a fiát, ha meg lennénk győződve róla, hogy öngyilkos merényletet követett el? Hiszen akkor meghalt! Kérem, hallgasson végig, figyelmesen, s csak utána cselekedjék saját belátása szerint!
Bernard Legrand úgy döntött, a döbbent csend, ami szavait fogadta a nyitottságot jelzi, és folytatta mondanivalóját:
— Megtaláltuk a fia ujjlenyomatait a Lyonban felrobbant autón.
— Istenem…
— A nevére szóló nemzetközi körözésből is látszik, ennek ellenére feltételezzük, hogy a fia mégis életben lehet. Vagyis talán nem ő égett benne az autóban, de ezt csak a DNS-vizsgálat tudja majd minden kétséget kizáróan igazolni. Mi továbbra is teljes gőzzel keressük.
— Akkor a fiam él? De akkor mit keresett abban az autóban?
— Arról még elképzelésem sincs. Kérem, próbálja meggyőzni Beaumarchais felügyelőt… ööö… elnézést, rájár a szám, mert egymás között ezzel a névvel illettük a férjét, annyira szívvel-lélekkel részt vett a nyomozásban. Hej, ha mindenki így segítene minket, sokkal több eltűnt embert tudnánk idejében előkeríteni… Kérem a fia érdekében, győzze meg, hogy ne hagyjon fel ezzel a szokásá…
— Halló! Pierre Beaumarchais vagyok, hallgatom — szakította félbe a lelkész hangja, aki kivette a telefont felesége kezéből. Egy ideje ott hallgatózott már az elég erős hangszórójú készülék mellett.
— Monsieur Beaumarchais, elhiszem, hogy haragszik a rendőrségre, de ezzel a sajtótájékoztatóval két dolgot érhet el. Lehet, sikerül ellenünk hangolnia a közvéleményt, de kísérlete balul is elsülhet. Emlékezzen Ahmed Anwari háza elől közvetített képsorokra az esti híradóban! A rendőrség fékezte meg a lincselést. Úgy tűnik, a sajtónak beépített embere van nálunk, mert mindenről azonnal értesül. Hamarosan híre megy, hogy megtalálták a fia ujjlenyomatát a Lyonban felrobbantott autóban. A sajtótájékoztatóval nemcsak saját, hanem kedves felesége életét is kockára teszi. Nekem az ön és családja védelmét kell biztosítanom. Most szállok ki egy rendőrautóból, kérem, engedjen be!
— Máris nyitom.
Amint becsukódott az ajtó a vendége mögött, a lelkész mutatta neki az utat a nappali felé.
— Nem jövök be, nincs idő rá — állt meg Bernard Legrand az előszobában.
— Miből gondolja, hogy a fiunk él?
— Nem én, hanem Leroy kapitány a lyoni terrorelhárításról jutott arra a következtetésre, hogy vagy ő, vagy Maryam Anwari, de akár mindketten életben lehetnek. Én az éjjel kaptam tőle egy e-mailt, s még nem tudtam azóta beszélni vele, mert zajlottak az események. Elsősorban önt kell eltávolítanunk innen a sajtó szeme láttára, így elejét tudjuk venni az indulatoknak.
— Le akar tartóztatni? — döbbent meg Pierre Beaumarchais.
— Isten ments. Hiszen nem követett el semmit.
— Értem — bólogatott az őszhajú férfi. — De valamiben segíthetek is, ugye?
— Sürgős lenne tudnunk, hogy fia bankszámláján történt-e nagyobb tranzakció az utóbbi napokban. Már intézkedtem, de a bürokrácia…
— Mi sem könnyebb, van hozzáférésem a számlájához.
— Írjon egy nyilatkozatot, melyben beleegyezik a fia telefonjának követésébe, ugyanis eltűnt személy. Ez megkönnyíti a híváslista lekérését. És írjon még egyet: adatpótlásként átadta nekünk a régi bankszámla-kivonatokat, és hozzáférést biztosított a leveleihez és a facebookjához.
— De hát azt még tegnap… — nézett értetlenül Pierre Beaumarchais, miközben cselekedett.
— Most — nyomta meg a szót elmosolyodva —, ezért viszem el — intett a fejével a kinti sajtócápák felé. — Ami a dossziéban van, azon nincs dátum.
Mielőtt kiléptek az ajtón, a felügyelő elővigyázatosságból telefonon kiszólt a ház előtt posztoló rendőröknek, hogy biztosítsák az utat. Az óvatosság jogosnak bizonyult: nemcsak a sajtó szállta meg a parókia környékét, hanem már tömeg is kezdett gyűlni.
— Mi a vád ön ellen, monsieur Beaumarchais? — támadták le őket a riporterek.
— Monsieur Beaumarchais nincs letartóztatva — felelt helyette a felügyelő. — Önként jön be a rendőrségre, a munkánkat készségesen segíteni, hogy megtaláljuk a fiát, kinek eltűnését már tegnap kora délután bejelentette — tuszkolta be a lelkészt a rendőrautó hátsó ülésére, majd ő is beült mellé. — Amint látják, nem visel bilincset.
— Joseph Beaumarchais ujjlenyomatait tényleg megtalálták a Lyonban felrobbantott autón? — tolta a mikrofonját az egyik riporter Bernard Legrand orra elé. Az végigmérte mielőtt válaszolt.
— Én személy szerint erről még hivatalos értesítést nem kaptam. Köztünk és a sajtó közt az a különbség, hogy mi nem bocsátkozhatunk feltételezésekbe részinformációk alapján. Most pedig engedjenek, hadd induljunk a kapitányságra, ne akadályozzák a nyomozást! — szólította fel éles, ellentmondást nem tűrő hangon.
Szirénával adtak nyomatékot a felszólításnak. Amint kiértek az embergyűrűből, megállították. Csak egy piros lámpán való átjutáshoz kapcsolták be újra. A Crédit Agricole bank előtt lefékeztek, a lelkész és a felügyelő kiugrott és besietett a bankba, a rendőrautó pedig azonnal továbbhajtott, rövid szirénahangot hallatva. A késéssel utánuk induló és a piros lámpánál rekedt sajtó-cápák csak a Hármas Rendőrkapitányság előtt érték utol. Ám közben a követettek kámforrá váltak.
A reggeli órában alig lézengtek a bankban. Kivárták sorukat, majd Pierre Beaumarchais igazolta magát, és megkérdezte mennyi pénz van a fia számláján.
— Van hozzáférési jogom, ellenőrizze.
— A számla üres.
Pierre Beaumarchais nem akart hinni a fülének.
— Tesséék?
A felügyelő, aki addig két lépéssel hátrább állt, előrelépett, és elővette az igazolványát. Szerencséjükre ugyanahhoz a bankalkalmazotthoz fordultak, aki intézte az átutalást, sőt jól is ismerte a Joseph Beaumarchaist, mint régi ügyfelét. Tévedés nem lehetett, ő vett fel röviddel munkából való távozása után 32151 euró készpénzt. A bankalkalmazott szerint egyedül volt, és elég idegesnek tűnt.
Bernard Legrand kikísérte Pierre Beaumarchaist a szemközti parkba, és leültette egy padra. Az öreget mellbe vágta a hír.
— Vége… Meghalt… — motyogta Pierre Beaumarchais összeomolva. — Valamivel megzsarolták, megfenyegették, ő kivette a pénzt, odaadta, de a gazemberek, nehogy később feljelentse őket, felrobbantották.
A felügyelő tehetetlenül nézte az összeomlott, őszhajú férfit, aki egyetlen gyermekét elvesztette. Szeretett volna valami vigasztalót mondani neki, de semmi sem jutott eszébe. Hátha nem ez történt, reménykedjen… Olyan képmutatás. Gondolta, hagyja gyászolni az öreget, a legjobb, ha nem szól most hozzá. Aztán hirtelen eszébe jutott Maryam Anwari. Vajon Leroy kapitány nem tudott meg valamit? Mert ő sem ült tétlenül, az biztos. Felhívta.
— Joseph Beaumarchais röviddel a robbantás előtt kiürítette a számláját.
— Tudom 32151 eurót vett ki róla. Maryam Anwari is felvette a számláján található 5237 eurót, ugyanabban a bankfiókban, öt perc különbséggel.
— De úgy tettek, mintha nem ismernék egymást… — gondolkodott el hangosan Bernard Legrand. – Akkor pedig egyértelmű… Megzsarolták mindkettejüket, s hogy ne maradjon tanú, felrobbantották őket.
— Először én is bevettem ezt a maszlagot. Azóta komoly kételyeim támadtak. Egyszerre zárták le a telefonjukat. A pénzt Lyonban kellett átadniuk. S ha a találkába hiba csúszik? Erre még kerül magyarázat. Talán SIM-kártyát cseréltek. Megkaptam a telefontársaságoktól a híváslistájukat. Egyetlen egyszer sem beszéltek egymással. Ha Maryam Anwari volt a rejtélyes telefonáló tegnap délben, miért nem mobilon hívta? Megmondom: feltehetően nem is tudta a doktor mobilszámát! Te kapnád magad, s minden pénzedet kivennéd a bankból, megsegíteni egy kváziismeretlent? Vagy miként választotta ki őket a zsaroló, két alig-ismerőst, akit más nem köt össze, mint hogy egyik a másiknak páciense? Mindent egyszerre csináltak, ugyanazzal az autóval együtt utaztak Lyonba. Telefonjaikat is egyszerre tették elérhetetlenné. Miért nem akarták, hogy valakinek feltűnjön együttlétük? Nikábos nő és keresztény férfi… Kettesben. Elég feltűnő, akadt volna, aki felfigyel rájuk. Miért kellett egy forgalmas parkolóban elkövetni a merényletet? Ha a tét csak a pénzük, miért nem hívták őket egy félreeső helyre, ahol kinyírhatták volna őket, s akkor megmarad az autó is, amelyért még szinte ugyanannyit kaphattak volna? Nem, itt nem a pénz miatt történt a merénylet. Valami más köti őket össze. S meglehet, egyikük, vagy mindkettő él még, és bujkál. Itt van a letartóztatott fegyverkereskedő is, ami nem illik a képbe. Halványlila fingom sincs, mi történhetett. Én ezt a történetet még nem zárnám le. Nem vonnék le végleges következtetéseket.
Miután a felügyelő bontotta a vonalat, Pierre Beaumarchais kérdően nézett rá.
— Utazzon Lyonba, és beszéljen Leroy kapitánnyal a terrorelhárítástól. Neki még mindig kételyei vannak afelől, hogy a fia meghalt-e. Amúgy sem jó, ha ma látják és felismerik a városban, elég ismert személy. Engem vár a délutáni ügyelet… s egy sajtótájékoztató az öné helyett. Meg kell győznöm a riportereket, a lyoni robbantáskor nem terrortámadás, hanem merénylet történt, az ön és felesége biztonsága érdekében. Nehogy kormány mögé üljön, hiszen le sem hunyta a szemét egész éjszaka!
— Köszönöm. TGV-vel megyek — nézett az öreg hálásan a rendőrre.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
