Beaumarchais “felügyelő”
Bár Leroy kapitány a zavaros robbantásos ügy megoldása érdekében pillanatnyi szabad percet sem engedett magának, mégis úgy érezte, csak fecséreli az időt. Nem volt megelégedve önmagával, pedig annyi év alatt megtanulhatta, ritka az eset az ő szakmájában, amikor kezdettől fogva van látszatja egy nyomozásnak. Máskor ez ritkán okozott neki frusztrációt, megtanulta kivárni a „heuréka-pillanatot”, de most tudta, ha hirtelen nem mutat fel látványos haladást az ügyben, akkor a karrierjének annyi. Vidal ezredesnek most van „jelenése” Párizsban Cariveau vezérezredesnél. Jó viszonyban volt főnökével, aki nem egyszer kiállt mellette, amikor nem szigorúan a „szabályok szerint” járt el, de most… Baljós előérzet nyomasztotta. Huquenin őrnagy biztosan tett feljelentést, ha másért nem, a saját szennyesét tisztára mosni. Az elmúlt években egyébként sem lehetett felhőtlennek mondani a lyoniak és saint étienne-iek kapcsolatát. S még ha nem is lett volna úgy, Huquenin őrnagynak nagyon nyomta a gyomrát, hogy bár ő magasabb rangú, ráadásul „hazai pályán” van, mégis egy kapitány, méghozzá pont lyoni vezeti az akciót. A novemberi párizsi terrortámadások óta rengeteg kritika érte a terrorelhárítást, s ez is bűnbakért kiált…
Nem sokkal miután befejezte a beszélgetést Legrand felügyelővel, a vezetékes vonalon hívták. A kórházban ápolt fegyvercsempész mellé kirendelt altiszt jelentkezett.
— Kapitány úr, jöjjön be hamar a kórházba, a kliensünk magához tért, de az orvosok azt jósolják, nem húzza sokáig.
Már a rendőrautóban robogott, amikor ismét csörögni kezdett a telefonja. Vidal ezredes kereste. Már a megszólítás hangneméből megérezte, parancsnoka nem örömhírt készül közölni.
— Leroy kapitány! Sajnálom, de nem tudtam megvédeni. Túl nagy hibát követett el Saint Étienne-ben a házkutatás alkalmával.
— De…
— Nincs de! Délután háromkor, amikor visszaérkezek Párizsból, igazolványát és szolgálati fegyverét az asztalomon találjam. Ezennel felfüggesztem. A fegyelmi bizottság előtt fog felelni a fiaskóért.
„Fegyelmi bizottság… Ott nem döntenek a sorsom felől, hanem közlik velem azt, ami előre eldöntetett” — motyogott maga elé a kapitány, miközben kiszállt a rendőrautóból a kórház előtt. A törzsőrmester, a sofőrje észrevette rajta a zavart.
— Valami rossz hírt kapott, kapitány úr?
Mondja, ne mondja? Végeredményben úgyis kitudódik.
— Ex… Épp felfüggesztettek. Azon tűnődöm, mit keresek még itt…
— Kapitány úr! Ez a potenciális tanú az egyetlen, aki információt tudna adni mi is történt itt valójában, s ha igaz, amit Georges Villiquette őrmester mondott, akkor hamarosan kiadja a lelkét. Legyen annyi becsület önben, és csinálja végig, főleg, ha már itt állunk a kórház előtt. Talán ezekkel az információkkal megmenti valakinek az életét.
— Igaza van, törzsőrmester! Ezt még végigcsinálom, aztán megyek és leadom az igazolványom és a pisztolyom — felelte, majd határozott léptekkel indult meg a haldokló fegyvercsempész kórterme felé.
Ám mintha ő is tudta volna, hogy egy felfüggesztett rendőrrel van dolga, nem akart csiripelni. Próbálta a kapitány szép szóval, ígérgetéssel, fenyegetéssel, minden lepergett az ágyban fekvőről.
— Én úgyis meghalok. Megmondta az orvos, perceim meg vannak számlálva. Nem fogom besúgóként végezni. — jelentette ki, s ettől a perctől kezdve még csak válaszra sem méltatta a kapitányt, aki végül feladta és kiment, magára hagyva a haldoklót.
— Már épp be akartam menni. A páciens nagyon le van gyengülve, fárasztja a beszéd — mondta az orvos, amint meglátta a kijövő kapitányt, aki csalódottan és kimerülten lehuppant egy padra a kórház folyosóján, srégen szembe a kórteremmel, amely előtt Georges Villiquette őrmester teljesített szolgálatot. — Nem vallott ugye?
— Nem — süllyedt bele a kapitány az önsajnálkozásba. Még az emelt fővel való távozás esélye se adatik meg neki. Pedig… Ha most eredményt ért volna el, talán a fegyelmi bizottság is… Egy jó rendőrnek több mindent el lehet nézni, vagy lehet adni talán még egy esélyt…
— Egy úr keresi — mondta az orvos. — Pierre Baumarchaisnek mutatkozott be.
— Mondja meg neki… — kezdett bele a kapitány a hárításba, hisz abban a pillanatban épp az égvilágon senkivel nem volt kedve társalogni. Ám amint meglátta a folyosó végén alázatosan álló férfit, már nemet sem bírt mondani az egyetlen fiáért aggódó apának. Ha már úgyis elindult a kálváriadombon…
Felállt, és megindult a lelkész felé.
— Hallgatom — mondta neki a kölcsönös bemutatkozás után.
Kérdéseire válaszolva egyre kevésbé érezte meggyőzőnek saját kételyeit Joseph Beaumarchais és Maryam Anwari halálával kapcsolatban, főleg, mivel az öreg igencsak jól játszotta az ördög ügyvédjét. A végén már kifogyva az érvekből jobbat nem tudott, mint idézni a papi retorikát: „A hitet soha semmilyen körülmény közt nem szabad feladni. S ahol hit van, ott kell lennie hely reménynek is. Hiszen ön is azt hirdeti a szószékről.” Közben jött, hogy leköpje önmagát ezért a demagóg szövegért.
— Lenne egy kérésem — szakította félbe a lelkész. — Szeretnék beszélni vele… — nézett sokatmondóan a kórterem ajtaja irányába.
— Nem lehet… Most jöttem ki onnan, az orvos engem is épp ki akart tessékelni. Nem lehet szóra bírni, megkutyálta magát. A végén már válaszra sem méltatott. Mit akar tőle?
— Én nem a cinkosai iránt akarok érdeklődni. Csak annyit akarok megtudni, mi a köze a fiamnak ehhez a csúnya ügyhöz. Kérem…
— Miért gondolja, hogy önnel szóba állna?
— Lelkész vagyok… Az ember a halálos ágyán, mielőtt Isten színe elé járulna, van joga…
— Ön protestáns… Ő pedig katolikus, mint a franciák többsége.
— Ugyanaz az Isten lesz a bíránk, és ugyanaz a Jézus Krisztus a megváltónk… még akkor is, ha hitünk némely pontban eltér. Kérem, adjon nekem egy esélyt…
Lehetett ennek a megtört atyai könyörgésnek nemet mondani? Végeredményben… Neki már úgyis mindegy, egy ilyen apró szabálysértés már semmit sem nyom a latban.
— Öt perc… Nem több… — keményített be a kapitány katonai ösztöne.
Eltelt öt perc, majd még öt. A kapitány már épp felállt a padról, emlékeztetni az öreget: az idő lejárt, amikor az ajtó előtt posztoló Georges Villiquette őrmester figyelmeztetően felemelte az ujját. Láthatóan hallgatózott.
— Az öreg szóra bírta…. Nem értem, mit motyog, de beszél…
Bár a kapitányban lázongott az ellenkezés, végül visszaült, adva a lelkésznek még egy kis haladékot. Még egy fiaskó… — roppant össze. Végeredményben mire is vár itt? Hiszen ő már…
A törzsőrmester, aki ott állt a közelben, belelátott főnökébe. Nem tegnap óta dolgoztak együtt.
— Nem visel egyenruhát… Főleg nem rendőrit…
Igaz, igaz, ezt tudta ő is, de… Akkor is megbukott. Végül csak megnyílt az ajtó. A kapitány felugrott, s kérdő tekintettel a lelkészhez lépett. Pierre Beaumarchais nagyot sóhajtott, mielőtt megszólalt.
— Kapitány úr, hozzon reportofont, és rendőrségtől független hihető tanút, hogy vallomását fel lehessen használni. Meggyőztem, könnyítsen lelkén, hátha az utolsó percben gyakorolt megbánással megkapja az Úr bocsánatát, és járuljon tiszta lappal az Isten színe elé. Nekem legalább is azt ígérte. Várja önt.
Egy beszédes pillanatig összenéztek. A kapitány láthatóan még várt valamire.
— Megesküdött, a fiamnak még a nevét sem hallotta, és azt állítja semmi közük a robbantáshoz. Tiszta véletlenül kerültek a „hálóba” — sóhajtott, majd kimerülten lehuppant a kapitány helyére, és sírni kezdett. Benne rejtőzött ezekben a könnyekben az apai fájdalom és gyász, a tehetetlenség, a csalódás, az elmúlt nap feszültsége és a kialvatlan éjszaka is. A kapitány intett a törzsőrmesternek, aki épp vigasztalóan akart hozzá lépni, hagyja sírni. A sírás egy szelep, amelyet időnként meg kell nyitni… a legkeményebb férfiaknak is. S nem azok a legkeményebbek, akik sohasem mernek könnyezni.
A kapitány telefonjával a kezében, amellyel hangfelvételt tudott készíteni, jegyzettömbbel, valamint két tanú, egy rezidens orvos és egy jegyző kíséretében — aki épp véletlenül járt arra beteg feleségét meglátogatni — bement a haldokló fegyvercsempészhez. Feszült, várakozással teli félóra következett az ajtó előtt tartózkodók számára, de ebből a folyosón időnként megjelenő, munkáját végző orvos és a korház személyzete is kivette a részét. Már az öreg is kezdett megnyugodni, s már azon tűnődött, mire is vár még itt tulajdonképpen, amikor végre kinyílt az ajtó és megjelent a kapitány.
— A kurva anyjukat! — káromkodta el magát, majd elnézést kért a felrezzenő lelkésztől. — Ezek a gazemberek annak szállítottak fegyvert, aki csak fizetett. Még az Iszlám Állam híveinek is, keresztény létükre! Pedig tudták, mire készülnek ügyfeleik a karácsonyi vásár idején, még az ünnepek előtt! — magyarázkodott.
— Készülnek? — kapta fel a fejét a lelkész. — De hát azt meg kellene akadályozni!
— Azt az akciót már nem én fogom vezetni… — sóhajtott a kapitány. — Felfüggesztettek…
A lelkészre nézett, majd lesütötte a szemét.
— De kapitány úr! Többen is tudnak már a „csiripelésről”. Ha nem ütünk most rajtuk, minden nyomot eltűntetnek, mint ahogy akadt már erre példa! — lázongott a törzsőrmester.
— Ha én tartóztatom le őket, mivel fel vagyok függesztve, törvénytelen lesz a letartóztatás.
— Kapott írásbeli értesítést erről? Nem! A felfüggesztés csak attól a pillanattól érvényes, amikor átvette az erről szóló hivatalos írásbeli értesítést! Addig, amíg ez nem történik meg, nincs felfüggesztve! Ugye háromkor kell leadnia az igazolványát, és fegyverét?
— Kapitány úr! Ne törjön meg! Tartozik a rangjának azzal, hogy emelt fővel távozzon! Gondoljon azokra, akik egy esetleges terrortámadásnak áldozatai lennének. Gondoljon Párizsra. A fiam emlékére kérem…
— Igaza van! — vonzotta mágnesként a tekintetét a jegyzettömbjén az egyik név: Alain Huquenin. — Ez az őrnagy rokona kell, hogy legyen! Nekem már nincs mit veszítenem! Akció indul! — intett a törzsőrmesternek, hogy kövesse.
Telefonon adta le a mozgósítást. Első célpont a fegyverraktár. A következők a három muszlim név, majd Alain Huquenin címe, a többi majd utána.
Már Saint Étienne felé robogtak, amikor SMS-e érkezett a kórboncnok orvostól. „Az imám autójában felrobbant, és megégett nő nyakában aranyláncot találtunk, amelyen egy kereszt lógott.”
Kizárt, hogy Maryam Anwari olyasmit viselt a nyakában a nikáb alatt! Akkor pedig lehet, a férfi holttest se a lelkész fia! Mégsem csalt az előérzete! Mivel már közel jártak a célhoz, nem vesztegethette az időt. Átküldte az üzenetet Bernard Legrand felügyelőnek, ért ő a szóból, majd lezárta a telefonját. Akció idején nem üdvös egy hívás.
Utolsó percben érkeztek a fegyverraktárhoz, amely Saint Étienne közelében egy nyaralóban volt. Az ott tartózkodók épp megpróbálták felszámolni, s menteni, ami menthető. Úgy látszik, már megkaphatták a drótot, de már nem maradt idejük kámforrá válni a fegyverekkel együtt. A lista „fontosabb” alakjai mind ott tüsténtkedtek, közöttük két muszlim, akikre a terrorelhárítás már egy ideje felfigyelt. Annyi bizonyíték egyelőre nem gyűlt össze ellenük, amivel le lehetne tartóztatni őket. Egyikük neve érintőlegesen a novemberi, párizsi terrortámadások idején is felmerült, de akkor is bizonyíték nélkül.
A tűzharcban két fegyvercsempész meghalt, két rendőr és három csempész megsérült, a kapitányt is érte egy golyó, de szerencséjére a golyóálló mellény megmentette az életét. Tizenkét embert tartóztattak le. Vagy három-négynek sikerült az erdőn keresztül egérutat nyernie.
Már folyt a letartóztatottak azonosítása, amikor egyik maszkos megmotozta a holttesteket.
— Alain Huquenin! — jelentette. — Tudja ez ki kapitány úr? Rémy Huquenin őrnagy unokaöccse… A saint étienne-i terrorelhárítástól!
Erre már a kapitány is abbahagyta a melle tapogatását, amelyen hatalmas, érzékeny kék folt jelezte, hogy jókora erő van egy pisztolygolyóban.
A törzsőrmester megnézte az óráját.
— Kapitány úr, ha igyekszünk, háromra még beérünk Lyonba… Azt hiszem Painchaud hadnagy úrra bízhatjuk a többit.
— Hadnagy úr, vegye át az irányítást, és értesítse Huquenin őrnagy urat is unokaöccse haláláról.
Szirénázva, száznyolcvannal robogva az autópályán épp csak beértek három előtt.
— Az ezredes úr tombol, mert nem találta az asztalán a kapitány úr igazolványát és fegyverét — figyelmeztette a szolgálatos altiszt. — Öt perce érkezett, és első dolga volt ezek után érdeklődni.
Leroy kapitány bekopogott parancsnokához, majd benyitott, fegyverét és igazolványát a bal kezében tartva.
— Magának teljesen elment az esze? — üvöltött magából kikelve Vidal ezredes. — Azt mondtam önnek a telefonba, hogy mire visszajövök az igazolványa és a fegyvere az asztalomon legyen! Erre ön nemcsak akciót szervez, sőt, egy másik megyében, miközben fel van függesztve, tehát törvénytelenül, hanem még embert is öl, méghozzá nem mást, mint a saint étienne-i kollégája unokaöccsét! Ez gyilkosság!
— Semmilyen írásbeli értesítést nem kaptam ezzel kapcsolatban, így szó szerint értelmeztem, amit telefonban közölt velem, vagyis ma délben háromtól vagyok felfüggesztve. Itt a pisztolyom, és az igazolványom, és három óra öt perc múlva lesz. Ami pedig a „gyilkosságot” illeti, jogos önvédelemből cselekedtem — gombolkozott ki, és mutatta meg elkékült mellét. — Ellenőrizheti a ballisztikai laborban, hogy a golyó, amely fennakadt a golyóálló mellényemben, Alain Huquenin fegyveréből származik, aki mellékesen egy olyan fegyvercsempész banda alvezére, amelyik az Iszlám Államnak is szállított. Remélem ezzel elejét vettük a karácsonyi akciójuknak… Már épp „csomagoltak”, amikor rajtuk ütöttünk! És Alain Huquenin nem volt beépített személy! Van rá bizonyítékom!
— Miféle bizonyíték? — kérdezte gyanakodva Vidal ezredes.
— Mielőtt bemutatnám, csak egy kérdésem lenne. Ha Alain Huquenin beépített személy, miért nem vonult ki a saint étienne-i terrorelhárítás megakadályozni, hogy eltűntessék a nyomaikat? Hamarább odaérhettek volna, mint mi!
— Sikerült szóra bírnia a sebesültet? — kérdezte valamivel enyhültebb hangon Vidal ezredes, miután végignézte a listát, és meghallgatta a vallomás egy részét. — Gratulálok!
— Semmi érdemem. Pierre Beaumarchais lelkész beszélt a lelőtt fegyvercsempésszel, ő győzte meg, hogy valljon. Nekem nem akart. Megbuktam.
Az ezredes szeme sarkából nézett fel az íróasztala előtt álló beosztottjára.
— Tudja, mekkora szarba kerültem maga miatt? Azt a parancsot kaptam a vezérezredes úrtól, hogy AZONNAL függesszem fel, én pedig nem teljesítettem maradéktalanul… Elfelejtettem faxolni a parancsot — vakarta meg a fejét —, ez pedig hanyagság, függetlenül az eredménytől. Az, hogy jól sült el, nem mentesít, és a vezérezredes úr rendkívül érzékeny arra, hogy a parancsait maradéktalanul teljesítsék… Pedig olyan jó szándékaim voltak önnel kapcsolatban. Hoztam egy állásajánlatot. Ha már tőlünk távoznia kell, Brüsszelben a molenbeeki egységnél történt némely menesztés a párizsi terrortámadással kapcsolatos hanyagságok miatt. Egykori felesége ugye Brüsszelben dolgozik, az Európai Parlamentnél? Gondoltam gyakrabban láthatná kislányát. S most ez a köszönet… De azt az ajánlatot ön helyett elfogadnám… Mint értesültem, a Beaumarchais-Anwari ügy amúgy sem terrortámadás…
— Köszönöm, uram!
— Hiányozni fog, kapitány úr! — nyújtott kezet Vidal ezredes, majd kikereste a faxot, amelyet kissé késve ugyan, de elküldött, majd eltépte.
— Ez nem érkezett meg…
— De… — hökkent meg a szolgálatos altiszt.
— Nincsen de. Parancs. Tegyen róla! Majd felejtse el. Vagy inkább vonjam felelősségre, amiért nem adta a kapitány kezébe idejében?
— Gondoltam, ööö… amikor bejön ööö… akkor… — sápadt el az altiszt. — Igenis… Téves regisztráció… A… azonnal intézkedem.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
