Vandra Attila : Nikáb 8. Az “etyepetyélő” doki

Nyomtatás

A szolgálatos rendőrőrmester letette a kagylót, majd felnézett. Egy őszes, hatvan körüli férfi állt előtte, kinek arca deja vu érzést keltett benne.

          — Jó napot kívánok, Pierre Beaumarchais a nevem, és a fiam eltűnését szeretném bejelenteni… — adta át személyi igazolványát, mint aki tudja, úgyis elkérik, majd egy borítékot is mellékelt hozá. — Itt van minden adat, amiről úgy gondoltam, segítségükre lehet: Személyi másolat, diplomamásolat, címünk, telefonszámunk, e-mailcíme, facebook oldalának elérhetősége, a jelszót is tudom hozzá, a munkahelyi adatai, legjobb barátainak a neve, és amelyiknek ismerem a telefonszámát is mellékeltem. Akit csak tudtam felhívtam telefonon, senki sem tud róla semmit — hadarta el, mint aki úgy gondolja, ebben az ügyben minden másodperc számíthat.

          — Azonnal megnyitok egy ügy-dossziét… — keresgélt a rendőr a formanyomtatványok között, majd maga elé vett egyet. — Mikor tűnt el? — nézett fel — és milyen körülmények között? Elmeállapota?

          — Sürgősségi orvosként elborult elmeállapotban nem dolgozhatna — háborodott fel az apa a feltételezésen. — Ma a munkában kapott egy telefonhívást, amely után erősen izgatottan elkérezkedett. Ennyit sikerült feleségemmel kinyomoznunk. Azóta nem lehet elérni telefonon.

          — Atyám — ismerte fel végre az öreget —, rengeteg súlyos esetünk van. A fia biztosan elő fog kerülni… Talán ellopták közben a telefonját, lemerült, vagy…

          — Reggel vette ki a töltőből, a szememmel láttam. S máskor, ha nem elérhető, üzenni szokott, ne izguljunk… Egyetlen fiunk, a feleségem nagyon aggódik, és…

          — Nem hiszem, hogy szinte harminc éves korában rajong az ilyen szülői aggodalmakért… A legtöbb ilyen esetben kiderül, hogy baráti körben buliztak valahol, olyan helyen, ahol nem volt jel. Egyik hasonló esetünkben színházból került elő az eltűnt… A barátnője után érdeklődtek? Az ő adatait nem látom a…

          — Nincs neki…

          — Jó megértettem, kinyitottam a dossziét, a száma 320/2015, de értse meg, más eseteink is vannak, és emberünk kevés, de az első lehetőséget kihasználjuk, hogy… Addig is, atyám, imádkozzon, és meglátja, Isten meghallgatja, és a fia hazakerül.

          Amint az öreg becsukta maga mögött az ajtót, az őrmester Bernard Legrand felügyelőre nézett, aki fültanúja volt a beszélgetésnek.

          — Szerintem a doki valahol etyepetyél… Képzelje el felügyelő úr, ha ilyen anyja lenne… Még a jelszavát is tudta… Nem csodálom, hogy nem talált magának senkit…

          — Miért az anya? Hiszen ő itt sincs! Az apa jött bejelenteni! Ő tudta a facebook jelszót is!

          — Á, érzett a lelkészen, hogy a felesége mozgósította!

          — Az utóbbi időben a sok terrortámadás miatt elült a félsz az emberekben. Szerintem a mai, lyoni eset váltotta ki a rémületet a családban — gondolkodott el a felügyelő.

          — Lyon szinte hetven kilométerre van innen. S mi a fenét keresett volna ott a doki, elkérezkedve munkahelyéről?

          — Kérem azt a dossziét, hadd nézzem át! Amint hallottam, a tiszteletes úr elég alapos munkát végzett, mielőtt idejött…

          — S melyik munkáját fogja halasztani közben? Szerintem kérje ki előtte a parancsnok úr véleményét is! — akadékoskodott az őrmester, de eleget tett a kérésnek.

          — De egy dologra nem terjedt ki a figyelme: Cherchez le femme! Talán tényleg egyepetyél valahol — vigyorgott a felügyelő is kicsit kajánul. — Hátha meg tudjuk nyugtatni az aggódó szülőket. Hallottam egyet-s-mást az öreg hugenottáról. Járnak hozzá „lelkisegélyért” katolikusok is szép számmal… Egy-két telefonálásnyi erőfeszítést megérdemel — emelte magasra az ujját, jelezve az őrmesternek, hogy időközben már tárcsázott.

          Az Egyetemi Klinikát hívta. Lejegyzett egy telefonszámot, majd miközben újra tárcsázott, odaszólt az őrmesternek.

          — Lássuk, mit tud a nővér… — majd megnyomta a felvevő gombot.

          — Halló, Madame Iréne Vincent? Bernard Legrand felügyelő vagyok, a hármas rendőrkapitányságtól. Ugye, ön együtt dolgozik Dr. Joseph Beaumarchaisvel?

          Idős női hang felelt.

          — Igen, mióta a doktor úr letette a szakorvosi vizsgáját, én vagyok az asszisztense. Gondolom, az eltűnése miatt keres. Mondtam már a kedves édesapjának is, semmit sem tudok róla, azon kívül, hogy kapott egy telefonhívást már a műszak vége felé, elkérezkedett, lóhalálában beült egy taxiba, és távozott. Édesapja kérésére körbetelefonáltam mindenkit, aki ma szolgálatos volt a sürgősségen, senki sem tud ennél többet. Azóta próbáltam többször is hívni, de mindannyiszor a robot felelt: „A hívott szám nem elérhető.”

          — Taxival…

          — Gyalog jár munkába, negyedórányi sétára lakik a kórháztól. Egyébként is az autóját elvitte a szervizbe. Hátulról beleszaladt valaki a stoplámpánál. Van, aki a sárgánál a gázt nyomja meg, a doktor úr a féket szokta…

          — Nem tudja, ki kereste?

          — Nem én vettem fel a kagylót, hanem egy kollegina, Laura Martell nővér. Én is feltettem Laurának a kérdést, de csak ennyit tudott ő is mondani: „fiatal női hang, kissé idegen kiejtéssel.”

          — Fiatal női hang… — ízlelgette a felügyelő az információt. — Van barátnője Beaumarchais doktor úrnak?

          — Nem hiszem… Nem tudok róla. Volt egy nagy csalódása, még rezidens orvos korában, egy lány csúnyán elbánt vele, azóta, mondhatni „nőgyűlölő” lett. Édesanyját ez nagyon bántja.

          — Soha nem kereste nő a munkahelyén, soha nem indult oda kórházból hazamenet, és nem találkozott vele nőtársaságban a munkahelyen kívül? („Ez a doki buzi lenne? Á, talán mégse, hiszen „Volt egy nagy csalódása…” Abból menekült volna a saját neméhez?”)

          — Nem… — gondolkodott el Iréne Vincent. — Illetve… De annak több hónapja már. Egy tanítónő kullancs eltávolítása miatt jött be hozzánk. A parazita Lyme-kórral volt fertőzött. Épp ezért a doktor úr megígérte neki, hogy másnap — szabadnapján — bemegy az iskolába, és megvizsgálja a tanítványait is.

          — Ez benne van a munkaköri leírásában? — kérdezte a felügyelő gyanakodva. — Nevére nem emlékszik? Melyik iskolából? — villanyozódott fel. („Bingó!”)

          — Nem… Nem tudom… Harmadnap érdeklődtem, a doktor úr azt állította, nem talált kullancsot. Nem tudok róla, hogy az esetnek lett volna folytatása.

          — Köszönöm az információkat — búcsúzott csalódottan a felügyelő, majd hirtelen meggondolta magát, és elkérte Laura Martell nővér telefonszámát is.

          A felügyelő az órájára nézett. Negyed tíz… Á, úgysincs semmi értelme… gondolta, végül mégis tárcsázta a megadott számot.

          Laura Martellt a felügyelő hangjáról olyan negyvenéves körülinek ítélte. A háttérből női vihogás szűrődött ki. Ahogy a felügyelő meg tudta ítélni, igencsak élénk pletykapartit zavart meg. Elég volt alig néhány mondatot váltani vele, hogy rájöjjön beszélgetőpartnere az a típusú nő, aki hamarabb értesül tetteidről, mielőtt elkövetted volna őket, és igencsak szeret csámcsogni mások magánéletén. Ha ő nem tud valamit a doki nőügyeiről, akkor nincs is neki szaftos története… Ez a nő biztosan értesült a legapróbb pletykáról is, ami a kórházban megtörtént, vagy valaki képzeletében egyáltalán megfogant.

          — Barátnője? Tele a kórház csinos vállalkozó szellemű nővérkékkel, rezidens orvosnőkkel, akik szemet vessenek rá, s a kezdeményezés is felvállalják. Akad olyan is, aki akár csak egy egyéjszakás kalandra is kapható lenne, nem is egy. Miután vagy ketten sikertelenül próbálták elcsavarni a fejét, többen fogadást kötöttek rá, aminek híre ment, és mások is csatlakoztak a játékhoz. Lepergett róla. Akkor kezdték híresztelni róla egyesek, hogy buzi.

          — És az? („Hát ha igen, azt biztosan nem kötötte a szülei orrára…”)

          — Nem hiszem… Akinek problémája van ezen a téren, zavarba jön, talpáig vörösödik, ha úgy provokálják, amint egyesek tették vele… De a doktor úr, aki átlátott a szitán, az egyiket nagyon leégette, méghozzá publikusan, s a roham abbamaradt. A kis boszorkány megátkozhatta, és az átok meg is fogant, mert néhány nap múlva a doktor úr arcára kapcsot kellett tenni.

          — Miért gondolja, hogy az fogant meg?

          — Úgy emlékszem, megszólított az utcán egy nikábos nőt, s a férje pedig orrba verte pecsétgyűrűs öklével, hogy hagyjon békét a feleségének. Még késsel is megfenyegette, de a doktor úr, hiába biztattuk, nem tett feljelentést.

          — Leszólított az utcán egy nikábos nőt? — hitetlenkedett a felügyelő. — Mikor történt ez?

          — Úgy két hónapja, októberben. Ugrattuk is néhány napig a doktor urat ezért, ő pedig mindannyiszor dühösen pontosított, nem leszólította, hanem megszólította, mert összetévesztette valakivel. Bár először letagadta az esetet, és azt állította, hogy elesett. Dr. Alexandra Dumast, aki feltette neki a kapcsot, viszont nem ejtették fejre. Aki leesik, annak horzsolódik az arca. Az ő sebe keskeny volt és mély. Miután a doktornő szembesítette ezzel, bevallotta. De a szüleinek tudtommal nem mesélte el.

          — Nem? — kapcsolt ismét turbóra a felügyelő fantáziája.

          — Ha önnek egy örök aggodalmaskodó édesanyja lenne, elmesélné, hogy késsel megfenyegették? Madame Beaumarchais, csak ha kisfia… 

          — Ne haragudjon, de még Dr. Alexandra Dumast is fel kellene hívnom, és már késő van — előzte meg a felügyelő a részleteket a túlzott anyai aggodalmak bizonyítékairól.

          Bernard Legrand felügyelő az órájára nézett, majd tárcsázott, de mielőtt megnyomta a hívó gombot, még odaszólt az őrmesternek.

          — A dokit egyszer késsel megfenyegették. Egy féltékeny férj. Muszlim… Állítólag félreértésből… Ez már lehet ok az eltűnésre… Erősítsd fel a TV-t! — szólt rá hirtelen. Észre se vette, amikor szándékán kívül elindította a hívást. A készülékből hallatszó „Halló! Halló!”-t elnyomta az adást megszakító hírek hangja.

          — A délutáni lyoni terrortámadás szálai Saint Étienne-be vezetnek. Ahmed Anwari, a saint étienne-i dzsámi imámjának háza előtt parkol a lyoni és a helyi terrorelhárítás autója is…