Édeskésen finom illatuk volt. Már messziről figyelte őket. Azonnal felfigyelt libbenő ruhájukra és csicsergő hangoskodásukra. Olyanok voltak, mint a zsibongó verébraj a kert végi meggyfán. Szemtelenül és megállíthatatlanul csacsogóak. Ahogy közeledtek, egyre nőtt gyomrában az izgalomtól feszülő nyomás. Amikor mellé értek, kitört. Hangosan csaholta meg őket, mire azok rémülten és szörnyülködve ugrottak félre.
— Mi a fene!? — kiáltotta az egyik, és a táskáját maga elé szorította páncélként. Annak is nagyon finom volt a szaga. Olyan volt, mint otthon a bútor, amin a gazdáék üldögéltek esténként.
Nagyon jó játék! Azonnal a nyomukba eredt, mert szerette volna alaposabban megszimatolni őket. Nyelvét kinyújtva igyekezett. Csak egy kis szippantást! Csak egy kis harapást!
— Kushadj, teeee! — csattant a jól ismert reszelős hang, mire nyüszítve oldalgott a nagy zöld épület fala mellé, ahol a gazdáék álldogáltak, és büdös füst száll belőlük.
Még mindig reszketett a vágyakozástól. Nem értette miért nem játszat a jószagúakkal egy kicsit. Otthon már minden sarkot és illatot ismert, itt végre újak és izgalmasok ömlöttek elé. Néhány pillanat múlva a gazdáék megint nem figyeltek. Odaoldalgott a nagy fa mellé és figyelmesen szaglászni kezdte. Milyen sokan jártak erre! Már éppen nekiveselkedett, hogy vizeletével megjelölje, amikor a gazda megint ráförmedt:
— Takarodj, teeee! — és felé rúgott azzal a rettenetes bakancsával.
Attól félt a legjobban. Az a bakancs olyan erővel robban be olykor a bordái közé, hogy órákig sajgott mindene. Ennél talán csak a bot volt félelmetesebb, ami mindig ott állt a sarokban. Egyszer, amikor a gazda nem figyelt, sikerült megrágcsálnia, és a bot nem suhintott le rá. Meg sem mozdult. Csak a gazda kezében kelt életre, és kínokat ütlegelt a vézna kis testre.
— Gyere! — Végre indultak. Bementek a nagy épület udvarára, ahol ezernyi csoda várt. Színek, szagok, szellő fújdogálta csörgedező micsodák a járda mentén, elsuhanó jó- és rosszszagúak. Az ajtó némán nyílt előttük, és benn a csend rátelepedett mindenre. Sokan várakoztak, és mindenki maga elé bámulva tompította az idő facsarta türelmetlenséget. Egészen közel húzódott a gazda lábához. Minden idegen volt, és minden őt bámulta.
— Mit akartok? — vakkantotta csendesen, de azután elhallgatott. Kicsit még morgott a mellette ülő rosszszagúra, de a gazda fejen suhintotta.
Megint indulni kellett. Egy kis szobába terelték be a gazdáék nélkül. Megrémült. Az asztal alá menekült félelmében, és óvatosan szaglászni kezdte azt a fekete cipőt, ami ott hevert megbicsaklottan. Kedves hang szólongatta, de nem mert kibújni. Azután végül kilesett. Végigmérte a jószagút, aki mosolyogva figyelte őt. Hosszú percek teltek el, lassan unatkozni kezdett. Hol lehetnek a gazdáék? Miért hagyták itt, ezzel?
A jószagú mellételepedett a padlóra. Színes kis lobogó fecnik voltak nála, amit felé nyújtott. Megszagolta. Finom volt. A kéz is finom volt, ami felé nyúlt, de még mindig bizalmatlanul figyelte. Hosszú percek teltek el megint. Azután a jószagú színes kis botocskákat vett elő. Bot! Jaj! Hirtelen kiugrott az asztal alól, és neki a jószagúnak. Megharapta és hangosan ugatta. Ekkor belépett a gazda:
— Kushadj! Teeee! — és megint fejen suhintotta. Nem bánta, mert végre újra a gazda lába mellé sunnyoghatott.
Azután a jószagú és a gazda hangoskodtak egymással. Mit sem értett az egészből, csak a gazdáék arcán látta a haragot. A harag rossz. A harag fájni fog. Keservesen nyüszíteni kezdett. Erre még több jószagú érkezett a félhomályos folyosóról. A gazda erre eszeveszetten kifelé rángatta. Már nem lehetett megállni, szimatolni az udvaron. Rohantak.
Otthon előkerült a bot. Fájt. A többiek már nem néztek rá, nem is játszottak vele. A házba befurakodott valami néma és gonosz dolog. Pedig milyen remek játékokat találtak ki, amíg a gazdáék odavoltak nap közben! Párnákat cibáltak, és szerte szórták a zizegő micsodákat a padlón. Persze este aztán kaptak is ezért, bár a nagyobbak csak legyintést és szidást, amíg ő botot vagy bakancsot. A többiek nagyon jól csaholtak a gazdának, olyan volt, mintha értette volna őket. Azután mindig ő kapta a nagyobb büntetést. Ezt sosem értette. A legrosszabb az volt, amikor az ő tálkája üresen maradt estére. Ilyenkor csorgó nyállal nézte, amint a többiek habzsolnak.
Napok teltek el, és meglepő, új dolgok történtek. Például a bot eltűnt a sarokból. Az alomba — ahol ők fészkelték be magukat esténként — jószagú pokróc került. Az étel is finomabb volt a tálkában. Csak a feszültség volt a régi, sőt, talán még nőtt is.
Az egyik kora délelőtt idegenek hangját hallotta az udvarban. Vadul ugatni kezdett. A gazda egy rúgással csendre intette. Hárman voltak. Az egyiknek fémszaga volt, szürke ruhája félelmet bontott a szívekben. A gazda nem hangoskodott már. Az egyik jószagú megfogta a mocskos kis kezét, majd talpra állította. Nagyon furcsa volt, ritkán állt lábra. Elindultak. Valami biztosságérzés futotta át a lelkét. Menni kell! Velük kell menni! Senki nem szólt semmit, csak némán beültek az autóba. A fémszagú még visszanézett, és a fejét rázta.
A hétéves Andreát nevelőszülők vették gondjaikba még aznap.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:05 :: Zatykó Zoltán
