Május közepe, szerdai nap. Természetesen süt a Nap, az épület körüli magas fák lengedezés nélkül tűrik a meleget. Az épület klasszikus paneliskola benyomást kelt. Szürke homlokzat, szögletes ablakok, zöld, rácsos kerítés. A bejárat felett apró tábla: „Gyermekjóléti Központ”. Feketébe öltözött emo-s lány lép be határozottan az épületbe. Bakancsa acélverete csengő hangot ad, mintha éppen órára szólítaná a diákokat. De belül minden ürességet áraszt. Minta éppen most ment volna mindenki valami messzi, ismeretlen helyre.
— Időpontra jöttem – közli flegmán, a magabiztosság fenséges, rágógumi vezérelt mimikájával az első szembejövő, nyári ruhás nővel.
— Milyen ügyben? — kérdezi az, de gondolataiban messze jár.
— Jogi tanácsadás — majd farzsebéből gyűrött fecnit vesz elő — 15 órára, Dr. Kovácshoz.
— Arra! — mutat a nő egy homályos folyosó felé. — Harminckettes ajtó — azután, minta csupán egy szelleme lett volna, eltűnik.
Milyen szép és szomorú — gondolja a lány — majd leveti magát a harminckettes ajtó melletti fémvázas, barna kárpittal bevont székre. A másik farzsebből előkerül a mobil. Persze fekete. Cset.
„Itt vagyok a doktorizénél :—P” — pötyögi be.
„Na, és milyen?” — jön a kérdés a másik oldalról.
„Nemtom…még támaszkodok :—D”
„Vedd már fel h mit dumál, kivi vok 3:)”
„Oksa…majd jót röhögünk este :o)”
Az ajtó lassan kinyílik, és egy szemüveges, negyvenes férfi kukucskál ki. Végigméri a lányt, arcán közöny. Kicsit borostás. Kérdez. Hangja halvány, de mégis határozott.
— Rám vársz?
— Ja, asszem. Magával beszéltem tegnap telefonon, nem?
— Lehet. Szekeres Anett?
— Igen. De inkább Szani.
A férfi int, mire a lány nagy kegyesen feltápászkodik a székről. Bemegy. A szobában egy íróasztal, előtte egy kényelmesebbnek tűnő szék. Polcok könyvekkel, néhány kép néhány ismeretlenről. Aktaszag. Lehuppan. A hátizsákját az íróasztal szélére teszi, mintha csak otthon lenne. A férfi mintha észre sem venné a szemtelen fiatal koszos, és persze fekete zsákját. A lány babrál egy kicsit a telefonnal, észrevehetetlenül bekapcsolja a mikrofont. Keze, mint a villám. Tekintete vörös köd. Hangulata egy pillanat alatt édes paprikából csípős borsra változik.
— Nos? — kérdezi a jogász, miközben nem néz a lányra. Leül az asztal másik oldalára, egy levelet bontogat — Miben segíthetek? Mi lenne az a jogi ügy?
— Anyámékkal van gondom. Örökké piszkálnak ezzel az iskolába járással. Tizenhét vagyok, megbuktam háromszor. És? Ez feljogosítja őket, hogy rám szálljanak? Az oszifő is folyton hívogatja őket, hogy lógok, meg minden…
— Tulajdonképpen mit szeretnél megtudni? — kérdezi a borostás hivatalnok. Már a lány szemébe néz. Kezeiből eltűnik az előbb bontogatott boríték.
— Mihez van jogom? Járnom kell-e iskolába? Törvényes az, hogy nem hagynak békén? — sorolja hevesen kérdéseit.
— Mit szeretnél?
— Hát nem érti?! Mihez van jogom? Én sosem kértem, hogy megszülessek! Ki akarta? Anyám meg apám, talán. Én nem! Amúgy is elegem van az egészből! — a zsákján lévő fehér kontúros halálfej egyetértőleg bólogat. (Úgy van! Mondd csak meg neki!)
— Igazad van — mondja a doktorizé. — Egyetértek veled.
— Tessék? — rökönyödik meg a tini. Feketére rúzsozott ajkai értetlenül ránganak meg. Nem tudja eldönteni, hogy mosolyogjon vagy hangosan röhögjön. (Most mi van??)
— Igazad van. Nehogy megmondják már neked, hogy mit tegyél és mit ne! — folytatja a borostás. — Nem te kérted az életedet, ekképpen gondoskodjanak csak rólad és ne parancsolgassanak — ismétli meg az imént hallott koncepciót.
— Igen, igen! — helyesel a lányka.
— És — fűzi tovább a doki a gondolatsort — igenis tartsanak el! Neked jogaid vannak! Adjanak enni, inni, lássanak el, legyen saját szobád meg zsebpénzed. Nagylány vagy már, kész nő, ennyi igazán jár. Persze vannak hátrányai…
— Ugyan, micsoda? — hajol közelebb guvadó szemgödrökkel a kíváncsi halálfej is.
— Ha már nem lesznek a szüleid, senki nem tömi meg a hasad és a zsebed. Magadnak kell megoldanod.
— Persze, persze, megoldom… — a lány egyre izgatottabb és magabiztosabb.
— Több lehetőséged is van.
— Éspedig?
— Otthagyod a parancsolgató szüleidet.
— De akkor bukom a lakást — spekulál a lány. Mintha nem is ő lenne már, hanem a halálfej bábja.
— Akkor nem hagyod ott őket, hanem majd elmennek így vagy úgy. Csak kikészülnek egyszer, és akkor annyi.
— Lehet, de lesz egy lakásom.
— Persze. De mivel tanulatlan leszel, hamar kiszedi alólad majd egy pióca pasi. Szépen odaköltözik, issza a sört, te meg töröd magad, hogy megvedd neki. Néha jól képen töröl, ha úgy tetszik neki, és te csak tűröd, mert vannak ennél rosszabb dolgok is, ezt pedig ki lehet bírni.
— Dehoogy! — méltatlankodik a fruska.
— Dehogynem. Aztán egy szép napon majd a tested árulja, te pedig beletörődsz, belejössz a dologba. De itt is sok esély van…
— Ezt most már nem értem… — dől vissza a háttámlára a feketeajkú.
— Dehogynem. Szépen lassan kiégsz, elhasználódsz. Aztán nem kellesz már senkinek. Vagy az utcára kerülsz vagy elkapsz valami nemi betegséget. De akkor véged. Vagy teherbe esel, és szépen elveszik a gyerekedet, mert alkalmatlan leszel anyának, aki felneveli a gyerekét. Aztán abba is belerokkansz. De másként is alakulhat…
— Hogyan?
— Drogos leszel, és abba halsz bele. Huszonéves korodra hetvennek fogsz kinézni, akit mindenki kinéz. Nem lesz semmid, az életed még ennél is jobban fogod utálni, mint most. Akkor majd visszagondolsz arra a pillanatra, ahonnan most rajtolni készülsz.
— De ez az egész tök gáz! Anyámék folyton güriznek a semmiért. Apám hulla fáradt minden este, csak a pia vigasztalja. Anyám meg feszt bőg a konyhában, és mindig arra panaszkodik, hogy őt mennyire utálják a munkahelyén. Én ezt nem akarom! — tör ki Szani.
— Nem kényszeríthetik rád, hogy ezt tedd. Azonnal pakolj össze, és irány a nagyvilág! Tudod hányan élnek meg kukázásból, lejmolásból meg koldulásból? Meglepődnél. Jó, nem egy álomvilág medencével meg miegymással, de a szabadságnak ára van. Azért áldozni kell.
— Ez most komoly, vagy szórakozik velem? — hajol újra előre a lány.
— Jogi tanácsot kértél. Tessék. Vannak jogaid, élhetsz vele. Jogod van nyomorult csavargóként élni, tudatlan jószágként hagyni magad elherdálódni. De lehet másként is. Jogod van emberként élni, dolgozni, gyereket szülni, vele együtt nevetni és szeretni, szeretve lenni. De ehhez akarnod kell és nem követelned.
— Nem lettem okosabb. Most akkor mennem kell iskolába vagy nem?
— Ahogy akarod. Neked jogaid vannak. Döntsd el.
— Kösz a nagy semmit! — azzal felpattant a székből és kisuhant a halálfejjel együtt aki még elegánsan bemutatott az ajtóból.
Kirohant az épületből. Újra cset.
„Tök gáz pasi volt! Ez semmit sem tud az életről :/”
„Komcsira?? Mit mondott??”
„Semmit…majd este hívlak :S”
A lány duzzogva betette a fülest. Visszahallgatta a beszélgetést. Újra meghallgatta.
Este volt, amikor hazaért. Anyja a konyhában sírdogált. Az oszifő megint telefonált, megfenyegette a gyámhatósággal. A lány közönyösen hallgatta végig a szidalmazást. Bevonult a szobájába.
A falon nagy, fekete emberek, halálfej, metál, telihold, fekete körmök, fekete szemhéjak, láncok, szegecsek (csak legyen már reggel, csak süssön a nap egy kicsit).
„Na? Mi van már???”
„Semmi…nyomaszt az egész…”
„Mégis…”
„Figyu…lehet egy kérésem?”
„Told.”
„Tudsz valakit, aki a mai magyar meg matek házit át tudná nekem küldeni?”
„??? :O”
„És kellene egy számológép is…pénteken doga”
A halálfej csontjai ropogtak a dühtől.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Zatykó Zoltán
