Avi Ben Giora. : Az aranyifjú 44.

Nyomtatás

44.

Este hétre összejött a társaság Klein ügyvéd irodájában. Még mielőtt elkezdődött volna a megbeszélés, Robert félre hívta az egyik régi ékszerész ismerősét.

— Herr Rosenfeld! Tudom, hogy magának sem megy úgy mostanság az üzlet, ahogy szeretné, de sürgősen szükségem volna pénzre. Rám bíztak egy pár ékszert, amiket el kellene adni. Értékesek, nagyobb részük egyedi kézimunka, briliánsokkal. Csak a kövek megérnek egy ötvenezret. De mit beszélek! Itt vannak nálam, nézze meg őket. Amit megtartana, azt válassza ki. A többit meg tegye pénzzé minél hamarabb.

Rosenfeld tüzetesen kezdte tanulmányozni a köves ékszereket. Kis nagyítót vett elő a zsebéből, és azzal nézegette őket.

— Mennyire volna azonnal szüksége?

— Amennyit tud, azt kérném most. A többit meg majd hozza. Ismerjük egymást régóta, tudom, jó kezekbe adom.

— Feinsilber! Ha azt mondom, tudok adni még ma este negyvenezer frankot, az elég lesz arra az időre, amig felhajtok vevőt a többire?

— Tökéletes, és előre is köszönöm. Mikor kaphatom meg?

— A megbeszélés után hazakisér a lakásomra, és azonnal készpénzben fizetek. Gondolom, nem saját értékei, megbízatás.

— Valóban, nem az enyémek. Nekem nincsenek már ilyenek, vagy ehhez hasonló ékszereim. Egy pecsétgyűrűm maradt, de annak eszmei értéke van. Soha nem fogok megválni tőle. Még akkor sem, ha éheznem kell. De ne kérdezzen sokat. Egy sorstársunké, aki nemrégen érkezett, és gyereke van.

— Nem kérdezősködöm, megbízom magában. Akkor várjon majd lent a kapuban.

Klein megnyitotta az összejövetelt. Már majdnem befejezte a mondandóját, de kis türelmet kért, mert ma kapott egy levelet egészen elképesztő úton. A feladója Mandell a követségi postával küldte el a banknak, és a bank természetesen azonnal szólt az ügyvédnek, hogy fontos levele érkezett.

— Ez a Mandell egy „pechvogel”. Erre mégsem számítottam, hogy ekkora sültbolond. Egyéni pechje van. Ahogy még az utazása előtt mondta, a testvére egy nem zsidó embernek a felesége, aki mellett biztonságban van. Mandell ennek ellenére — és ezért kérte, hogy ő mehessen — félt, hogy baj érheti. Megérezhette. Testvérét a férje elkezdte zsarolni, hogy tudja, a sógora Budapesten van, és a svájci követségen dolgozik. Azt is kiderítette, hogy az egyik fő tevékenysége a menlevelek. Azt tudja, rengeteg pénzt kasszíroznak a ezekért. Ha nem adnak neki ötvenezer svájci frankot, feljelenti mind a kettőjüket a gestapónál. Kelepcébe került Mandell. És ezért kért pénzt. Mit tegyünk? Küldjek neki?

— Egy fillért se — szóltak közbe többen is. — Ha egyszer fizetünk, akkor állandóan követelni fog.

— De nem hagyhatjuk cserben Mandellt!

— Azt ajánlanám — szólt közbe Robert — hogy azonnal vigye be a testvérét a követség épületébe. Minden más megoldás rossz. A követségre nem mehet be idegen hatalom katonája, vagy ügynöke. A követség egész területét úgy kell tekinteni, mint az illető ország területének egy részét. Oda nem teheti be a lábát a gestapó.

— Akkor elég lehet az is, ha beviszi a védett házba.

— Elméletileg elég, de félő, mert volt már rá példa sajnos, a nyilasok a menlevelet és a védett házat semmibe vették. Az ottlakókat kiterelték a Duna-partra, és belelőtték őket a folyóba. Volt olyan eset is, amikor az utcára terelték a lakókat és ott falhoz állítva végeztek velük. A követség területe a legbiztonságosabb.

— Na de hogyan viszi be? Ahogy a nő kiteszi a lábát az utcára, a férje követi. Tudja, ha ezt a „madarat” kiengedi a kalitkából, sok pénztől esik el.

— Nem tudok erre mit felelni — mondta Klein. — Akarnék segíteni ennek az embernek, de kidobott pénz lenne. Ahogy a kezébe kaparintaná az összeget, máris átadná őket a Gestapó embereinek. Azok meg akárcsak a férj, üzletet szeretnének csinálni. Tervet kéne kidolgozni.

— Ne törje a fejét, doktor — vetett véget a vitának Robert. — Írja meg Mandellnek, hogy mondja azt, a pénz a követségen van. Ennyi készpénzzel senki sem szaladgál az utcán. Tehát hármasban elmennek a követséghez. Mandell bemegy, addig a testvére és a férj kint várakoznak. Amikor kijön, egy aktatáskát ad át a férjnek, amiben nem lesz más csak kötegelt papír, alsó és felső felén egy-egy valódi bankóval. Az csak belenéz, mert ekkora összeget nem fog az utcán megszámolni. Kötegelt pénzt lát. Elégedetten elmegy. Mire rájön, hogy lóvá tették, addigra biztonságban lesznek. Mandellnek persze elő kell késztenie a „talajt”, meg kell beszélni a főnökeivel, hogy legyenek tekintettel az eddigi munkájára, és segítsenek neki a testvérét megmenteni.

— Remek terv — helyeseltek többen is.

— Akkor én holnap reggel el is küldöm az „instrukciókat” a szokott úton Mandellnek —, fejezte be a megbeszélést Klein. — A követség postáját nem nézheti meg senki sem. Rajtuk fog múlni, hogy sikerül-e végrehajtaniuk az egészet, úgy ahogy azt most mi felvázoltuk.

Robert, ahogy előzőleg megbeszélték, megvárta a kapuban Rosenfeldet, együtt indultak a lakására.

— Itt van az ígért negyvenezer frank — adta át az ékszerész. — Az ékszereket itt fogom őrizni a széfben a többi értékeimmel együtt. Egyébként zseniális tervet talált ki. Gondolja, hogy Mandell meg tudja ezt szervezni?

— A szükség nagy úr. Néha még a lehetetlent is meg kell tudni csinálni, és ez most ilyen. Én csak ötletet adtam.

Robert másnap elvitte a kapott pénzt Saráéknak.

— Ez csak egy előleg féle. Legyenek türelemmel. Nemsokára meglesz a többi pénz is. Majd értesítem önöket. Csak egy kérdésem volna. Ha megkapják az egész összeget, merre akarnak menni? Mert gondolom, Svájcban nem szándékoznak maradni. Ahogy majd lehet, mennek tovább.

— Igen! Ha vége lesz ennek az egész borzalomnak és lehet már utazni, Ausztráliába szeretnénk kijutni. A szövetségesek oldalán állnak, de távol vannak mindentől. Oda sohasem fog elérni semmilyen háború.

— Okosan gondolják. Kezdjék akkor már most intézni a szükséges okmányokat.

— Főleg erre kell a pénz. De természetesen a maga részét elkülönítve őrizzük, míg nem jelentkezik érte.

— Mondtam, Sara, tegyék el, és remélem kapcsolatban maradunk. Bármi előfordulhat. Az is nekem lesz szükségem segítségre és akkor megkeresem magukat. Sok szerencsét! Remélem mihamarabb vége lesz a háborúnak, és akkor bátran útra kelhetnek.

— Robert! Maga visszamegy Bécsbe? És ha nem maradt ott semmije? Akkor jöjjön ki hozzánk, Ausztráliába. Lesz annyi jövedelmünk, hogy abból meghálálhatjuk a mostani segítségét. Vagy nyitunk valami üzletet, vagy dolgozunk bármit. Ám valószínű, hogy valamiféle vállalkozásba kezdünk. Mindig is a magunk urai voltunk. Magának meg fel tudunk akkor ajánlani egy rendes megélhetést biztosító állást.

— Köszönöm előre is, de remélem nem lesz rá szükségem. Öreg vagyok már újabb kalandokhoz. És Ausztrália nem itt van a szomszédban.