A mezőn kidobott
rozsdás mosdótál
benne madarak mosakodnak
állott esővízben
minden szárnyrebbenésük
életet cseppent az anyaföldbe
apró szusszanásaiktól
torok-trillák szakadnak fel
Istenarcok mögött
öregemberek könnyeznek
visszahulló szeretetük
idegvégződésig roncsolódik
nyomokban felsejlenek a régmúlt
elnyűtt képei míg a
jövő-szemek árkaiban
elfelejtett létpercek csillognak
Suttog az univerzum
hangja van az alvó bokornak
kinyújtom a kezem hogy elérjelek
de csak a semmit markolászom
míg az éjszaka fehér tányérán
nehéz álmok falatoznak
és felböfögik a múlt csontdarabkáit
– valahol tücskök ciripelnek
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Bakos Erika