Homlokredőimbe gyűlt verejték
lemossa a sápadt arcnak színét,
s hiába festem rá a jókedv sminkjét,
ha mások már helyettem felkenték.
A nyíló ajkakból a bánat lemetsz,
a szirmokon a harmat-emlék is megfagy,
míg meg nem értem, ha velem nem vagy,
máshol, talán még mindig ott lehetsz.
Szemem sarkába feszített pillanat
vergődik a feszületen, mely hasad,
akár a szív, amire szegelték.
Vérembe oltott anyai stigma,
Hajszál-repedt hegeket gyógyít, mint a
kéretlen idő. (Bár eltekerték.)
——————–
Ne menj bele ilyen kompromisszumokba, mont az arcNAK vagy a ragrímhalmozás. Egyre jobb és jobb vagy. Ha nem jön ki belőle szonett, hát érdekel az bennünket? Neked alapvetően nem a technikádat csodáljuk, hanem ami a szívedből felkúszik a fejedbe, hogy szöveget keressen magának. Ha olyan a sor, hogy nem akar kijönni a kiválasztott forma, akkor az a sor/szó egy másik versbe való. Annyi vers van, amit még meg kell írnod…
A legnagyobb fájdalmainkról, hiányainkról egyébként szinte lehetetlen írni. Mindig gyenge marad ahhoz mérten, ami belül van.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Bíró Rudolf
