A felfújt valóságból van, hogy csak
úgy tudsz kilépni, ha kidurran alattad.
A felépített álmok összerogynak,
ha nincs alattuk betonalapzat.
A be és kilégzések dekompressziói
emelték váram falait. De rájöttem,
ezek csak a jelen megélt impressziói.
Hiába vagy rugalmas a bőrödben,
ha kést szúrnak beléd, főleg azok,
akik az alapba az anyagot keverték.
Idegeimen ugrálnak, instabil vagyok:
légváramba a szöget már rég beverték.
Ide-oda lökdösnek, mintha gyerek lennék.
Ahogy felállok, az élet már dob is rajtam.
Mikor veszik észre, hogy mindenki vendég,
és hogy játszani csak egyedül akartam?
—————-
Na. Ezen dolgozzunk még. Legyen valami íve, ha elkezdjük a képet, fejezzük is be, és mindenképp el kellene dönteni, miről is írunk, mert olyan ez a vers, mintha csupa felütésből meg csattanóból állna, aminek következtében nem üt és nem csattan.
Jó lesz, csak fésüld át. Szépen, nyugodtan, okosan.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Bíró Rudolf