“Mikor az öregemberek mosakodnak,
hatalmas tisztaságszomjjal hajlik
a zöld vizek fölé a Huszadik Század.”
(Farkas Árpád)
végül
hosszan mosakodnak az öregemberek
mint a tó tükrére az utolsó éji csillag
a mosdótál fölé úgy hajolnak
lassú mozdulataiktól dermedt tagjaikhoz simulnak
a múltból visszahulló gyöngéd érintések
erőtlen szusszanásaiktól emlékeikből
szelíd forrásként fakad föl a sírás
fukar könnycseppjeik árvultan csillannak
száraz szemhéjukon
ráncos arcuk árkaiban kicsit megpihennek
majd a tükröződő vízre hullva
pillanatra életre keltik a tűnt idő ragyogó arcát
és fölsejlik a rég eltávozott kedves szelíd mosolya
halk búcsúja a vén körtefától
az aranyeső bokortól
a kék levenduláktól
a legszomorúbb nyárban
mielőtt végső útra térnek
megpihenni a hűs anyaföldbe
hosszan mosakodnak az öregemberek
és szívükre hajolnak gyönyörű
múlhatatlan álmok
Parafrázis: Farkas Árpád, Mikor az öregemberek mosakodnak, c. versére, a szerző engedélyével
Ford.: P.Tóth Irén http://www.babelmatrix.org/works/hu/Farkas_%C3%81rp%C3%A1d-1944/Mikor_az_%C3%B6regemberek_mosakodnak
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Gősi Vali
