Alkonyodott. A Nap éppen lebukott a hegy mögött. Fokozatosan sűrűsödött a sötét, a megnyúlt árnyékok feloldódtak a félhomályban. Rezzenéstelen volt a csend. Nem tartalmazott feszültséget, várakozást, nem követte semmilyen változás: csak csend volt, elomló és körülfolyó, nyugalmas és mindennapi.
(Szokásos ez a bevezető, lírai hangulatfestés. El kell helyezni valahová a cselekményt, a környezetet meg kell nevezni, kijelölni az elmúlás tér-idő koordinátáit. Mintha érthetőbbé válna ezáltal bármi is. Hiszen a kő kő, a fa fa, s az üdülőre sötétlő hegy is csak hegy. Azonos önmagával.)
K-ból nem vezet út csak visszafelé. A hegyet le kell győzni, ha egyenesen akar haladni az ember, egyébként a visszakanyarodás marad. Elindulni a bukdácsoló keskeny köves úton, a kereszttel megjelölt házak sorfala között, a virágok közül kikandikáló Mária tekintetétől kísérve. Meglódulni a harangszó irányába, érezni a testben kioltódó hanghullámokat. Nem menekülni, nem a tetszhalott vágyak reményével. Elindulni a mozduló lábaknak engedelmeskedve, a létezés elemi örömével.
El kell jutni egyszer a világ végére, ahonnan már csak visszafelé vezet az út, ahol két lehetőség közül választhat az ember: vagy képes lesz újra kezdeni az utak bejárását, vagy elpusztul, kővé, fává, heggyé változik. Azonossá önmagával.
A. „véletlenül” jutott K-ba. A megérkezés körülményei, az önmagáért létező csönd, a külső nyugalom mindenre rátelepedő zöldje tudatosították benne a végállomás sorsszerűségét.
Kézenfekvő a gondolat, hogy ennek az útnak valaha eleje is volt. Nyilván más hangulati színezettséggel, más érzelmi égtájak vonzásában indult el ezen az úton, amely a közhelyek világában vált az élet metaforájává. A két pont közötti hasonlóság szimbolikus értelmű. A hegyek tanúskodtak élete első felnőtt perében. Egy szót sem szóltak csak álltak, de nem lehetett mást mondani, mint az igazat.
Ilona szeplői izzottak. A lány jelentéktelennek tűnhetett, de a szeplők közül előragyogó szempár átértékeltette egész lényét. Gyakori félmondatai, elhallgatásai (amelyek felfogásához nem volt mindig megfelelő partner) rajzolták meg igazán a személyiségét. A. emlékezetében gyakran felbukkan a fénykép. Félárnyékos arcot ábrázol, szeplős bakfist, korán érő arcvonásokat.
A. idősebb volt nála két évvel, mégis állandóan az az érzés nyomasztotta, hogy a lány többet tud a világról. Elevenebbek, mozgékonyabbak az ösztönei, jobban tájékozódik az érzések és a vágyak között, és hatásosabban tudja önmagát kifejezni. Kitűnő pasztellképek kerültek ki a keze alól. Különösen egy régi állomásépületet ábrázoló képe tetszett A.-nak. Az elhagyott sárga épület végében, a rámpa tetején a kútgyűrű alját körbenőtte a gaz. Az elmosódott felirat, a kép jobb oldalába „belógó” száraz ág az elhagyottság, a magány indulatait mozgatták meg benne. Erről az állomásról már nem indulnak vonatok, a gőzmozdonyok lomha fújtatását sohasem érzi már a háta mögött, nem zsugorítja kicsivé a félelem, ha szembe találkozik vele. Innen nem lehet elmenni sehová. Itt kell maradni a határolt végtelenség számára kijelölt kereteiben. Feloldhatatlan magányt árasztott a kép, alkotója nyíltan, bátran megmutatta önmagát. Nem kérte, hogy győzzék meg a megfogalmazott világkép hamisságából. Az állapotot tényként ábrázolta, amelyről vitatkozni nem lehet. Arról, hogy ez mennyire adekvát az élettel, vagy azzal teljesen inadekvát, hajlandó volt beszélgetni. Nem tagadta ez a kép a nézőpontok sokféleségének lehetőségét. A pasztelltechnika, a felhordott színek inkább derűs optimizmust árasztottak. De gondolkodásra késztettek. Mindkét álláspont elfogadható, ha az ember végiggondolja konzekvenciáit. Ha nem a felületi benyomások, élmények, hangulatok alapján dönt, hanem egyforma teherként vállalja a derű könnyű lebegését és a magány torokszorító felelősségét is.
(Akkoriban még nem vetődött fel benne olyan élesen, mint most, hogy szükséges-e az embernek önmagát kifejezni? Ilona hatásosan jelenítette meg önmagát nemcsak a képein, hanem az élet hétköznapi, jelentéktelen dolgaiban is. Miért hatásosan? Nem abszurd maga a szándék is? Az ember nem önmagát fejezi ki, hanem a benne élő hiánynak ad nevet. A megvalósul(hat)atlan harmónia külső tárgyakban ölt testet, mert hiányzik az emberből. Különös szomjúságunk az elrendezettség utáni vágy. Az áttekinthetőség, a világosság, a megnyugtató egyértelműség elégtétellel tölt el bennünket. Az érzések és gondolatok leszűretlen zűrzavarából kiemelkedni vágyik a lélek: ezért akarunk tisztán látni, felülemelkedni a részeken, észrevenni az egész tisztaságát.)
— Elkísérhetlek? — fordult Ilonához a rajztábor záró kiállításának megnyitója után. A képek felrakásában A. is segédkezett. Szemet gyönyörködtetett a látvány, az amatőr alkotók lelkesült örömét lehetett érezni minden képen.
A kérdés még ott rezgett egy ideig. Választ voltaképpen nem igényelt, hiszen természetes reakcióként Ilona A.-ra mosolygott. A vasúti töltés oldalában — ahol az út vezetett a szomszéd községbe — a gesztusoké volt a vezető szerep. Kamaszkorban minden mozdulatnak nagyobb a „hírértéke”, mint a felnőttek világában. A görcsbe szoruló torok, a megrezdíthetetlen hangszálak szerepét karmozdulatok, elkapott tekintetek, titkolni igyekezett sóhajok veszik át. A. is azt érezte, hogy jó volna most beszélni, kimondani a benne kavargó érzéseket, de megakadályozta ebben a félelem az esetleges visszautasítástól. Ehelyett megálltak, ha vonat közeledett, nézték a kivilágított fülkéket, az ablakok mögött mozgó embereket. A. Louis Aragonra gondolt, aki valahol arról beszélt, hogy a vonatok mellett az embernek mindig ámulatot kell éreznie. Volt abban valami félelmetes is, csodálatos is, ahogy ez a hatalmas tömeg végigrobogott a gyöngének látszó vashídon.
Szótlanul álltak, átjárta testüket a borzongás, s egy pillanatra elnyomta növekvő szorongásukat. A-nak volt néhány bátortalan kísérlete, hozzá-hozzáért Ilona kezéhez, de nem mert megkapaszkodni benne. Érezte, hogy a lány nem venné jó néven ezt az érzelmi ellágyulást, ha szeretni akarja, ki kell várnia azt az időt, amikor Ilona is eljut az érzelmi ráhangolódásig. A lányt egyelőre A. „szinkron” hallgatása vonzotta, valami különöst sejtett benne, ami az ő lényére rezonált. Elutasította a „nyálas” csókokat, az ellágyuló összebújásokat (kevés tapasztalattal rendelkezett már), úgy gondolta, hogy A.-val való kapcsolatát nem szabad lezülleszteni erre a szintre.
Millió konfliktus bomlik ki és simul el egy ilyen séta hatvan perce alatt.
— Akkor … holnap. Jössz? — emelte tekintetét a kiskapuban A.-ra.
Levelek jöttek, mentek. Kitöltötték a szavak csöndjét. A gondolatok nekilódultak, majd szemérmesen visszahúzódtak. Ilona szelíd korholásában megtartó igyekezet bujkált. A személyes találkozások nem vettek tudomást azokról a vallomásokról, amelyek a levelekben így vagy úgy megfogalmazódtak.
A. tizenöt évvel később egy nemzetközi gyermekrajz-kiállítás képeit nézegette. Az egyik rajzocska színei a hajdani elhagyott vasútállomást idézték. Az egyetemre került, a tanulmányok előtt egy év katonai szolgálat. A leszerelést megelőzte nehezen viselt betegsége. Egy hónapig kezelték Kecskeméten. Gyógyíthatatlan bajának nevét évekig nem tudta magyarul kimondani. Minden reggel, amikor az injekciót adta magának, végigélte helyzetének tragikumát: hozzáláncolva ehhez a betegséghez, sohasem szabadulva a szabályozottság gyűlölt formáitól. Diabetes mellitus, verte a szíve; diabetes mellitus zihálta a tüdeje. Ugyanolyan ember akart lenni, mint más. Vállalta az esztelen fizikai megterheléseket, de a kudarcok újra és újra rádöbbentették: külön horizontok veszik körül. Idegen országba érkezett, ahol mások a szokások: a megszokottól eltér az ételek íze. Ez a világ tele van tiltó táblákkal, addig nem ismert kötelezettségek veszik körül. Ebben az országban magányosan, kirekesztetten élnek az emberek, mindenkit elmarnak maguk mellől. Kapcsolatokra vágynak, de nem érzik a teremtés biztonságát. Diabetes mellitus ennek az országnak a neve.
Ilonát nem engedték abba az egyetemi városba, ahol A. tanult. Nem a fiú miatt, hiszen nemigen tudtak az erős vonzalomról. A budapesti egyetemben jobban bíztak, a főváros a két idegen nyelv gyakorlására több lehetőséget kínált, meg aztán mégis csak Budapest. Kétszáz kilométer ékelődött közéjük. Az egyik oldalon a mámoros honfoglaláshit, a mindent megtanulás vágya, a másikon az erőtartalékok fokozatos elvesztése, a megkapaszkodás vágya. Valaki mellett élni, az egyenrangúság hitében. Megkapaszkodni az ölelésében, elbújni a vallomások mögé, hinni, hogy így is megváltható a világ.
Egy tiltakozásba menekülő éjszakán Virág megnyugtatására annyit mondott:
— Ne haragudj, úgyis a feleségem leszel! — Nem volt ez tudatosan vállalt program, csak rosszul működő reflex. Később úgy érezte, hogy kötelezi az elsietett mondat. Meg akart felelni. Nem volt ellenére. Legalábbis hosszú évekig azt hitte.
Rengeteg fénykép tanúskodik erről az időszakról: diák, papírképek és mozifilmek. A. mindent megörökített, a jelentéktelen események is átminősültek, dobozba kerültek, hogy időről időre felidézzék az emlékeket. Téli kirándulás a Mátrában, szikrázó hó, a hatalmas fenyők némasága. Forralt bor egy csárdában, hosszú gyaloglás a téli erdőben. A nyugat-európai barangolás fényképes dokumentumai: a Notre-Dame testet öltött szépsége, a Szajna-part festőállványai, a földközi-tengeri hajóút, Monaco, Firenze és Velence. S az út során a gyöngéd óvatosság: még néhány hónap s megszületik az első gyerek. Aztán a második. A. nem mondott le az újszülöttek fürdetéséről, később meg az övé lett ez a feladat.
Ha lapozgatja az akkoriban készült fotókat, feltolulnak az emlékek: a veszteség csak nagyobb lesz. Próbálja megérteni a történteket, de logikus, elfogadható magyarázatot nem talál. Valamikor elromlott kettejük kapcsolata, vagy pontosabban felszínre tört az egyet nem értés. Nem konfliktusokban nyilvánult meg ez a diszharmónia, hanem a lélek tiltakozott elfogadni a korábbi gesztusokat. A felszínen a legnagyobb nyugalom mutatkozott, de a mélyben végérvényesen meghalt valami. Az éjszakánként lehunyt szemhéjai védelmében gyakran gondolkodott ezen, töprengett, vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy eltűnt belőle az asszony iránti érzelmi érdeklődés, s valamilyen közöny vette át a helyét.
Volt nyoma ennek a lehetőségnek is: az emberek iránti érdeklődése megmaradt a felületen. Úgy érezte, elegendő néhány pillanat, és már tudja, amit azok mondhatnának neki. Felfokozott empátiának mondta ezt, először magának, aztán hangosan is. Nem volt alaptalan a feltevése. A. egyre inkább tapasztalta, hogy képes „olvasni” mások tekintetében, rendkívül gyorsan ráhangolódik azokra, akik szimpatikusak a számára. Kitalálta a gondolataikat, azt, hogyan fognak cselekedni, mit várhat tőlük. Eleinte érdekes, izgalmas volt ez a játék, később belefáradt, megunta. Nem volt már érdekes, ha mindent előre tudott, elmaradt a szellem kalandja. De meglehet, hogy csalás volt az egész, mert a nők — náluk nyilvánult meg ez a képessége — olyan intenzíven vágytak a kapcsolatra, hogy szabaddá tették magukat, kiszolgáltatottságuk túlzottan nyilvánvaló volt. Nem kellettek különös képességek, hogy eredményesek legyenek a kísérletek. Ezek a „kapcsolatok” eltávolították a házasságtól. A.-t rettenetesen felkavarta az a felismerés, hogy a pótcselekvések könnyebben végrehajthatók, mint az énnel adekvátak. Mindegyik a tevékenység látszatát kelti, hazugságuk nem is derül ki rögtön: az ember hinni akar önmagában, a tetteiben. S annál nehezebb szabadulni, minél inkább benne van az ember.
A cselekvéseknek van iránya, irányultsága: mindig eljutnak valahová. Nem oltódnak ki a szándékok, nem maradnak önmagukra, hanem visszhangra lelnek. Partnerre találnak valakiben: kinyújtott karra, keresgélő mondatokra, tekintetekre, óvatos vagy mohó vágyra. Mert itt is vannak vámszedők, esendőségünkkel visszaélők. Magányunkra vadászók, félelmeinket megzsarolók, akik saját vágyaik kielégítése érdekében kaméleonruhát öltenek magukra, akik végképp lemondtak már arról, hogy visszajussanak az igazi cselekvések útjára.
(Alkonyodott. A Nap éppen lebukott a hegy mögött. Fokozatosan sűrűsödött a sötét, a megnyúlt árnyékok feloldódtak a félhomályban. Rezzenéstelen volt a csend. Nem tartalmazott feszültséget, várakozást, nem követte semmilyen változás: csak csend volt, elomló és körülfolyó, nyugalmas és mindennapi. A. egy fa árnyékában ült egy kerti asztalnál. Néhány lépésnyire a fűben farkaskutya aludta délutáni álmát. Okos, gyorsan tájékozódó jószág. Különbséget tesz a szándékok között. Pedig ez egyáltalán nem könnyű. A.-nak nagyon ritkán sikerült eddig. Talán azért, mert túlságosan is magával volt elfoglalva. Állandóan érzékelte a körülötte lévő világot, de abból csak annyit engedett magán átáramlani, amennyi még őt igazolta. A valóság azonban ritkán igazodott az elképzeléseihez, a szándékaihoz. Az ismerd meg önmagad! — életelv gyakorlati megvalósulása nem volt sikertelen, de a cselekvés megállt a konkrét változás megkezdésénél. Mintha fontosabb lenne a ténymegállapítás, mint annak a mindennapokba való átültetése.)
A megélt élet tény, de nem realitás. Jelenvalósága csak annyiban érdekes, amennyiben jövőnkkel kapcsolatos szorongásaink forrása. A megélendő életből hiányozhatna a fogadását megelőző félelem; hinnünk kellene érvényes realitásában. Szorongásunk hitetlenségünk gyümölcse. A. meditációja az illúziókra irányult. Tisztában volt vele, hogy a valóság megtagadása — mint egyetlen érvényes igazságé — ostoba dolog lenne. De Vajda János költészetének megismerése óta erősen hajlik arra, hogy minden tettünk, a valóság birtokbavételének szándéka önmagunk becsapását szolgálja. Céltalan és eredménytelen a „marad valami utánunk” hittel (illúzióval) nagy „terveinket” megvalósítani. A. azt is jól tudta, hogy azért előre megy a világ: az egyéni teljesületlenség nem jelenti az egész kudarcát. Sőt, a személyes elégedetlenség, a nyomtalanul elmúlástól való félelem nagy eredményeket, kitűnő alkotásokat produkál. Mégis szabadulni szeretett volna a személyes hiábavalóság érzésétől, már-már tudatlanságra vágyott, mert úgy látszik, hogy a létezők kitüntetettjének, az élet okozza a szenvedést. A tudatosan létező, az ember képtelen felülemelkedni korlátain, a létezés tudása nem jár együtt sajátosságainak tudomásulvételével. Mindez azonban — A. ezzel tökéletesen tisztában volt — parttalan töprengés. Az objektív törvények kikerülnek az egyén fennhatósága alól. Marad tehát az a szféra, amit befolyásolhat. S ha most tárgyilagosan végigtekintene az eddigi úton (nem tudja megtenni), rá kellene döbbennie, hogy hasztalanul viaskodik az egésszel, amikor a résszel sem boldogul.
— A kereszténység legfőbb parancsa a szeretet — emelte meg a hangját a püspök. A bérmálásra várakozók ide-oda mozgatták a tekintetüket. A. a templom bejáratánál álldogált, az embereket figyelte. Az augusztus végi nyár még ide is elért, az áhítatot meg-megzavarta. Az élet a tőle elforduló után nyúlt, húsleves illata úszott a levegőben. A bérmálandók jobb oldalán egy fiatal pap tekintete a fiatalokon nyugodott. A. felismerte benne a jókedvű, mozgékony strandolók egyikét.
Megbolydult a hegy lábánál lévő strand nyugalma, amikor vagy két tucat lány és fiú levágtatott a lépcsőkön. Útközben már vetkőztek, s néhány pillanat múlva már a vízben voltak. Jókedv, visítás. Egymást lökdösték a vízbe. Egy fiúval nem bírtak. Hosszú volt, izmos, csupa mozgás. Vagy tízen rohantak rá, nehezen tudták a medence széléig vonszolni, de még ott sem adta meg magát (legalábbis úgy tett), magával rántott két fiút és egy lányt. A bérmálandók csapatában A. most felfedezte a legcsinosabb lányt is, akit akkor látott: zöld bikiniben; hosszú haja ráterült a vízre, a teste vibrált, nyugtalanított, de maga nyugodt maradt.
Mint azé a másiké, a Tisza partján. Éppen, hogy betöltötte a tizennyolcat, a felvételről szóló értesítés a zsebében. A gergelyiugornyai homok itt olyan selymes és meleg, mint a déli tengerek partján. Elnyúltak a parton, egyetlen ponton értek csak egymáshoz, mégis mindketten ugyanazt érezték: állj meg, pillanat, maradj velem! (Ennyi maradt meg Goethe Faustjából…) Mennyivel is volt idősebb a lánynál? Nagyon sokkal… Ha években méri az időt az ember… De ott, akkor, nem érezte a különbséget. Furcsa módon nem döbbent a hazugságra. Úgy fogadta az ölelést, mintha neki szólna, nem csupán a testének, nem csupán a lányban kora nyarat ünneplő vágynak. A Tisza-parti napsütés melegítette hetekkel később a Duna-parti lépcsőkön is. Nézték a folyót, dinnyehéjat nem láttak, de A.-ban ott indult el egy — abban a helyzetben szokatlan — gondolatsor. Utolsó együttlétük ez, sohasem érnek el többé egymás szívéig.
(A. egyszerre kívülről figyelte kettejüket. Milyen banális és nevetséges helyzet! A lány elbújik az ölében, lehunyja a szemét, ő meg tekintetével végigsimogatja az arcát. Aztán a repülő ajtajából még visszafordul, integet. A lánynak is, az elmaradó földnek is szól a búcsúzás.)
A kereszténység legfőbb parancsa a szeretet. Sokáig azt hitte, hogy a szeretet megsokszorozza az embert, kilúgozza belőle a rosszat, mintegy megtisztítja. De az évek során azt kellett tapasztalnia, hogy a nők mindig magukkal vittek valamit: a jókedvéből egy darabkát, világképéből egy megvalósulásra váró lehetőséget. S kudarcot hagytak, a most sem sikerült fájdalmas gesztusát.
Amikor a bíró kimondta a válást, szeretett volna valamilyen megkönnyebbülésfélét érezni, de csak üresség volt benne. Arra gondolt, hogy meg kellene köszönnie Virágnak a csaknem másfél évtizedet. Tartott tőle, hogy nem úgy fogadná, ahogy ő gondolja. Csendben maradt. Tudta, hogy néhány nap múlva döbben csak rá a visszavonhatatlan tényre. Kettejük között végleg lezárult valami. A láthatássá degradált apai szeretet fenyegető rémként sejlett fel előtte.
A. cinikusan fogadta a megnyíló tágasságot. Nem a végtelenség érzetét keltette benne, hanem a megsemmisülés lehetőségét. Tér, amelyet nem lehet kitölteni, amely csak rázuhan, hogy maga alá nyomorítsa, nemcsak a beidegzett, a begyakorolt mozdulatok félbeszakadása váltotta ki a szorongást, hanem valami más is. Nem volt biztos a döntés helyességében. Bár nem a helyesség itt a megfelelő szó. Abban a helyzetben így kellett tennie, mert magától akarta megmenteni Virágot és a gyerekeket. Ez nyilván magyarázatra szorul. Az utóbbi években egyre inkább azt érezte, hogy magában marad. Nem a társaság hiányát emlegette, abból volt elég, inkább az foglalkoztatta, hogy csak egy ideig érdeklik az emberek, valamilyen lelki oblomovizmus kerítette a hatalmába. Tevékeny életet élt, sokféle feladattal, céllal, nagyszabású — de elérhető — tervekkel.
Lényegében tudatosan építette önmagát. S ezzel ellentétesen időről időre hevesen feltámadó lelki érdeklődése, amilyen gyorsan megnyilvánult, olyan hevesen el is hamvadt. Fájdalommal, hiányérzettel. A kitárulkozást kereső szeretet feszítette mellkasát, de az írásba futott a vágy, nem fordítódott le a gesztusok nyelvére. Ezért éreztek benne valamiféle rejtelmes vibrálást, „titokzatosságot”, egy-egy szava, mondata váratlanul feltáruló mélységet sejtetett. A mélység vonzza az embert, szeret fölé hajolni, latolgatni a kiterjedését.
De gyakran hatalmába keríti a mámor, nem tudja megtartani magát, alábukik. Ritkán lehet megmenekülni, hosszas lábadozás követi ezt a zuhanást. Furcsa módon azonban nem marad kellemetlen élmény a nyomában. A túlélés tudatában mindenki vállalkozna erre az útra.
— Gyere, segíts! — kiáltotta Csilla még évek múlva is. Nem tudott beilleszkedni a hétköznapi élet rendjébe. Felejtésre volt szüksége. A. úgy tudott segíteni, hogy az emlékeik sértetlenül megmaradtak.
Az érzelmi kötődés iránti vágy gyakran hozta kellemetlen helyzetbe A.-t. A kiszolgáltatottság felismerése a kitárulkozással ellentétes folyamatot indított el benne. Becsukódott, s lehetetlen volt hozzá közeledni. „Filozófiát” is gyártott ehhez a magatartáshoz. — Az én egyéniségemet koncentrikus körök övezik — mondogatta. A legszélső könnyen megérinthető, érzékelhető. Ide tartoznak a külső megjelenés, a hétköznapi viselkedésformák. Beljebb haladva egyre több tárul fel az énből, ezek egy-egy ritka pillanatban a „kiválasztottak” számára felfoghatók, megismerhetők. Ide tartoznak a világra vonatkozó legáltalánosabb gondolatok, az egyes helyzetek — a felvett szerepek által lehetővé tett — megoldásai, a mindennapi élet szükségszerű mozgásai. A legbelső kör senki számára nem érhető el, nem ismerhető meg. Pontosabban: kielemezhető, de ekkora fáradságot senki se vesz magának. (A vélt eredmény valószínűleg nem éri meg a befektetett munkát.) A legbelső övezet „tiltott föld”, aki át akarja lépni azt, A. védekező mechanizmusa „megsemmisíti”. Ez az óvórendszer sokféle módszert alkalmaz: elmarást, szándékos elszürkülést, és az érdektelenség kiváltását, a gyűlölet felébresztését vagy a szakadékok megnyitását.
A kiszolgáltatottság időről időre jelentkezett. A „szeretném magam megmutatni” ősi mozdulata úgy látszik, hogy erősebb volt az én függetlenségének megőrzési szándékánál. Ezekben a pillanatokban megnyílt A. számára is valamilyen nehezen körvonalazható új lehetőség, a másképpen élés realitása. A. mámorosan élte ezeket a pillanatokat. „Kivirult”, ragyogott az arca, s mélyen ülő „tavacskái” is fényt sugároztak. De nem tartott sokáig ez az állapot. Elvesztette a fényét, az izgalmát, az erejét. A. visszahullt önmagába.
(A hegycsúcs körül sötét felhők kavarogtak. Az esti harangszó is mintha nagyon távolról érkezne. A szemközti fennsíkról eltűntek a legelésző tehenek, ismét áthatolhatatlan csend ereszkedett K.-ra. Az erdőben az egymásnak rohanó szelek vitatkoztak: ki az erősebb? A hátát végigborzolta a hideg, s arra a kis hegyi ösvényre gondolt, amelyiken két napja eljutott a csúcsra. Útközben egy sziklafallal „találkozott”, a hegyből kiemelkedő teraszról gyönyörű kilátás nyílt a falura. Alatta a mélység, amelyik, íme, számára is megnyílhat.)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Nagy István Attila
