Mintha csak tegnap kora délután lett volna
( úgy valamikor, a hetedik óra után )
hogy “végleg” elváltunk – mert már hívott a holnap
és kiözönlöttünk az Iskola kapuján.
***
A Tanárnőnek szól most az utolsó csengő,
Ő érzi: milyen látni az akkori osztályt
( szárnyra bocsátott “jómadarak”ként az elsőt )
Évek múltán, néhányan visszatértünk hozzá.
Szemeink már életbe fáradtan csillognak
az ismerős vonások fonnyadó árkában,
gyérebb sérók ( ‘s tán hamis a fénye pár fognak )
de mégis: őszintén mosolyognak rám, lágyan,
mert nem számít eredmény, nem számít a csorba:
megint kamaszok vagyunk ( ez valódi vigasz! )
Elvágyódunk mind egy tisztábbnak tűnő korba,
ahol minden percünk egyszerűbb volt és igaz.
Nem tudjuk, vajon jó lenne-e újraélni?
Félünk, megszakad a film, ami velünk pereg
és nincs rá remény – akár körömfeketényi –
visszajátszani. ( Csak a szívünkbe mar bele )
