KÜLÖNÖS EMIGRÁCIÓ
(Apai nagyanyámnak sok szeretettel)
A Bajcsy Kórházban mindösszesen csak két beteg feküdt, egy amolyan ízig-vérig kimustrált kórteremben: amit lehet, hogy pusztán csak a ,,magánbetegek” számára, vagy különlegesen fontos, és foglalkoztatott páciensek számára hoztak létre. Nem lehetett egyértelműen biztosra venni.
Az mindenestre tény, és biztosan kijelenthető adat, hogy özv. Szencző Mihánynét éppen egy roppant kellemetlen, és has püffedéssel járó epekőműtét miatt kellett a lehet legsürgősebben beavatkozás alá vetni, ellenkező esetben sorsfordító problémák következtek volna, ami egyik családtagnak sem volt ínyére.
– Halló! Halló! Igen… Itt a Bajcsy Kórház ügyeletes osztálya, Horváth főnővér vagyok! Kit tetszik keresni? – érdeklődött egy unalmas és megszokott hang a telefonba, mint aki egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és most a hangjával akarná főleg azokat sakkban tartva megfenyegetni, és megbosszulni akik miatt nem tudott egy nyolc órácskát egyhuzamba pihenni.
– Halló…Igen… Itt Dobrovics Péterné beszél, és érdeklődni szeretnék, hogy Szencző Mihálynét melyik kórterembe helyezték el, mert ha jók az információim akkor epekőműtétje volt. Hogy van? Milyen az egészségi állapota?
– Ha további felvilágosításra vágyik, akkor azt javasolom magának asszonyom, inkább nézzen be hozzánk, mert fontosabb dolgom is akadna! – adta meg a nem túl udvarias választ, felvilágosítást az ügyeletes főnővér.
Dobrovics Péterné pedig pontosan az ehhez hasonló lekezelő, nyers és alpári stílust tűrte a lehető legnehezebben.
– Hallja-e – emelte most fel a hangját -, ön pedig igen-igen szókimondó nemde?! Hogy merészel így viselkedni, hát nézze meg az ember! És még az ilyenek emberek mentenek életeket! Akkor legalább azt mondja meg melyik épületbe vitték be, ha már a kórterem számát hiába kérdezem, legyen szíves?
– Itt fekszik nálunk a Bajcsy Kórházba! Jöjjön csak ide nyugodtan, majd akkor megmondom magának! – azzal meg se várta, míg Dobrovicsné egyáltalán reagálhatott volna rá valamit azonnal letette a kagylót!
–…Halló, … halló! Hát ez tök süket lett, fiam! – szólt hátra a nappaliban újságot olvasgató férjének (aki történetesen Szencző Mihálynénak volt a legidősebb fia).
– Hát anyusom, ez már várható volt! – szögezte az le. – Ha talán nem volnánk ennyire tolakodóak a végén még azt is meg bocsátanák, hogy egyáltalán érdeklődünk!
– Mondd csak édes uram! Te kinek a pártját is fogod itt voltaképpen, amikor a feleséged mellé kellene állnod! – horkant fel hirtelen keményen az asszony.
– Tudod nagyon jól szívecske, hogy nincs is annál szörnyűbb dolog, mint amikor valakit történetesen epekő műtétre szállítanak be! – itt megállt gondolata a levegőben. – De azért csak lássunk tisztán! Fölkapjuk a cuccunkat, és belibbenünk a kórházba, ott biztosan tudnak segíteni, a gyerek meg már úgy is nagy szőrös cula, tudd magára már vigyázni!
Ennél jobb ötlettel talán nem is szolgálhatott volna Szencző úr. Amilyen gyorsan csak tudták fogták magukat, bevágódtak a zörgő bádogkaszni Lada 1500-as kocsijukba, és meg sem álltak egyenesen a kórház főbejáratáig.
– Mit akarnak ilyen későn?! – állta útjukat egy kellemetlenkedő biztonsági szakember, aki tökéletesen meg volt arról győződve, hogy itt csak ő dirigálhat, és parancsolhat, és a többségnek csönd a neve!
– Jó estét kedves uram! – köszönt, kivéve az üdvözlési gesztust férje szájából. –Szeretnénk egy beteget meglátogatni, amennyiben még szabad!
– Áh! Értem! Nos… előbb, akkor gyorsan telefonálnék egyet, ha nem bánják! Tudják… csak formaság az egész! – azzal sunyi, rókaképével hátrament komfortosra berendezett bódéjába, ahol a kivételesség kedvéért még egy Tv-t is beszereltek, és azonnal tárcsázott.
–…Igen! Persze, hogy értem! Nem, nincsen semmi baj! – hallatszott a helyszínen.
Amilyen gyorsan csak tudott visszatámolygott a főbejárathoz, és már aprócska jelzőgombos automatikával már nyitotta is a sorompót a kései órán fölbukkanó látogatóknak.
– Parancsoljanak csak, be lehet fáradni!
– Köszönjük a lehetőséget! – tette hozzá soványka vigaszként a választ, de ezúttal maga a férj.
– Látod Misikém! Csak egy kis karakánság, és magabiztos fellépés az egész kérdése! – bizonygatta egyre Dobrovicsné, de úgy mintha magának akart volna megfelelni!
Amikor nagy sokára megtalálták a kórtermet – bejárva természetesen Tolnát-Baranyát, az ügyeletes nővér feketére bekarikázódott, és meglehetősen véreres szemeiben meglátszott, hogy már jó néhány napja egy szemhunyásnyit is alig aludt, s csupán a koffein csöppet sem jótékony hatása tartja benne a lelket!
– Jó estét! Segíthetek önöknek? – álmos hangja azonnal elárulta őt magát, és azt, hogy erre a napra tökéletesen elege lehet!
– Igen, kérem! Jó estét önnek is! Mi egy bizonyos Szencző Mihálynét keresnénk! – tudakozódott a feleség.
– Oh, maguk is! – csóválta meg egy pillanatra a fejét. – Nos, nem szükséges messzire menniük, mert itt van közvetlenül a másik kórterembe! De… várjanak egy pillanatot, éppen magam is arra felé indultam, mert ma még vért kellene vennem tőle! Önök a rokonai, vagy hozzátartozói? – bocsátkozott ismételten kérdésekbe.
,,Micsoda agyalágyult kérdés ez már megint?” – futott át az asszony agyán az ismerős gondolat.
– Hát persze, hogy a hozzátartozói vagyunk! Ez itt a legidősebb fia Dobrovics Mihály.
– Á! Értem! Hát, akkor csak kövessenek nyugodtan! – azzal fölpakolta az aznapi kis klinikumát, illetve gyógyszeres dobozait, egy aprócska, hófehérre festett, kis kocsira, és megindult a betegek irányába.
– Csak jöjjenek, jöjjenek csak bátran! Itt van a kedves mama! Remélem nem haragszanak, de itt minálunk azt osztályon mindenkinek van valaki jópofa beceneve, amitől könnyebbé válik a megismerés, és a beazonosítás! – megeresztett egy hahotázó vihogást.
– Hát ezt örömmel hallom! És mondja csak… Hogy van a kedves mama? Hogy érzi magát? – érdeklődött a feleség.
– Hát ennél remekebbül már nem is lehetne, csak tudják az epekőműtét után egy kicsit még kába a gyógyszerek egyetemes mellékhatásai következtében! – A nővér most bement a kórterembe, és egy pár adag elhasznált papírtálcával jött ki, amin különböző, de rendszerint apró, vajas, uborkás szendvicsek morzsadarabkái látszottak.
– Ha volnának szívesek követni, azt megköszönném! – intett a látogatók felé.
Bementek a kórterembe. Itt minden mindenütt a patyolattisztaság uralkodott; legalább is, amennyit egyetlen nővér egy szál maga egész éjszaka meg tudott teremteni. Eltekintve attól, hogy jó néhány – elsősorban fekvőbeteg részére a küblit, és az ágytálat is használni kellett, és emiatt a levegőben átható, tömény melléktermékszag áradt, ami miatt a hidegre fordult októberi időben is nem ártott, ha azért kellő rendszerességgel szellőztettek!
– Csókolom, mama! Hát meséljen csak, hogy érzi magát? – vette le téliesített kabátját, és fonott, piros színű sálját az asszony.
– Jaj, lyányom! Hát, hogy volnék?! – sopánkodott egy kicsit pityergőssé lett szájával, és szomorkásan, holott szinte világ életében egy életvidám, töpörödött asszonyságnak számított.
– Jaj, mama! Csak ne lenne ennyire búskomor! Hát látja, hogy nem lesz semmi baj! Ugyan már! Ne itassa itt az egereket, mert megharagszunk!
Ezalatt a mindig hanyag eleganciájáról, és csibészes, kissé rakoncátlan stílusáról elhíresült férj, hanyagul fölült a betegágy melletti, nagy általánosságban orvosságos üvegek tartására használatos asztalra, és mint egy kiskamasz lóbázni kezdte unatkozva, és egykedvűen a lábait.
– Meggyötörtek, mi anyus?! – mosolygott oda nem illően.
– Hát, édes fiam! Amint látod, még azért egy darabban vagyok, de mán’ annyi gyógyszert, és kutyafülét kaptam, hogy egy életre elment a kedvem a kórházaktól.
– Nyugodj már meg anya! – csitította idősebb fia, mert ketten voltak testvérek. – Még egy-két napocska, és jobban összeraknak téged itten, mintha új lennél!
– Az már biztos! De hogy mennyire lepusztultak manapság a korházak általános színvonala! – vette át a szót a feleség, akinek mindig mindenről megvolt a véleménye. – Nem hiszem el, hogy nem lehetne kicsit rend betenni a kórházak állapotát, hisz valamelyiket jóformán csak a cement, meg a malter tartja egybe. Fölháborító!
– De kis cicám! Felesleges emiatt idegeskedned! Ebben mi nem dönthetünk! Mi kis halak voltunk mindig is és azok is maradunk!
– Az meglehet, de az sem alapot, hogy a betegek egymás elől eszik meg a drága ennivalót, mert senki a másikét nem tartja becsületben!
– lyányom, lyányom! Sok víznek le kell még folyni a Dunán, hogy itt valami is tisztességgel megváltozhasson. Már nekem sem megy a jó, könnyű, tüzes borocska! Nem engedi a doktor úr! – kicsit siránkozott, és kesergett az öregasszony, majd hogy a fiatal házasok némiképp oldják a kiábrándult gondolatot bevitték hozzá ,,nagyunokáját”
– Szervusz, mama! Hát hogy érzed magad? – aggodalmas tekintete nagyon jól kiegészítette pufók arca gödreit.
– Á! Nővérke kérem! Tessék csak bejönni! – szólt át a másik, kisebb, lakályosabb szobába.
Egy ügyeletes, szarkalábakkal teletűzdelt, és mélyülő árokarcú, fiatalabb hölgy állított be a szobába:
– Igen, Bözsike! Tessék parancsolni! Vegyünk még vért?
– Hát nézze meg ezt a talpraesett fiatalembert! Még egyetemista a lelkem, de már most írogat, és nagy ember! – kezdett a dicsekvésbe, és minden közeli hozzátartozója tudta róla, ha egyszer elkezdi, ritkán hagyja abba.
– Jól van anyám, jól van! Elég lesz, mert a végén még elbízza magát a kis suhanclelkű! – az apjában gyakorlatilag mindig is volt egyfajta gonoszkodó, kritikai él, amivel mindenkire megjegyzések özönét zúdította.
– Fiam! Tanuld meg, hogy az ilyesmivel egyáltalán nem kell szerénykedni! Kinek érdemes szerint! – pirított rá helyesen.
A nővérke kicsit türelmetlenkedve köhécselt egy párat, így jelezve, hogy rá is figyeljenek egy kicsit, mert kötést kellett cserélnie, mert a másik géz már átitatódott.
– Ha megbocsátanak! Kötést kellene cserélnem! – szabadkozott.
– Csak nyugodtan! – adta ki a vezényszót a feleség. – Mi csupán azért jöttünk be, hogy lássuk nincs e komolyabb baj, s mert nagyon aggódtunk a mamáért! Amikor elindultak még az ajtóból visszaszóltak:
– Aztán gyógyulgasson nekem mama, és tartsa be szigorúan az orvos utasításait! – hamarabb is távoztak, mint azt eredetileg várták volna.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Tasev Norbert