MEGVESZTEGETETT SÖTÉT
Rámköszön s már egyre inkább vicsorítja fűrész-fogait a lent-fennt táguló, mély szakadék! Önsajnáló kísértet-lélek mélyén önmagát bontja szét; hol a bizonytalan Nirvánás-félelmek, tudatos bizonytalanok fekete lyukakként Idők tág szövetén tágulhatnak! Megcsalatott életem is folyamatosan sebesülő űrt hordoz Sziszifuszi terhekkel magában! Krokodil-könnyeket vétkező, egyedüli éjszakáimon nem akadhatott már senki ki igazgyöngyeim szánalmas, csatakos-kincseit, méla cseppjeit önmagába ölelhette volna: méltón megosztva sokszorozott, kirekesztett fájdalmamat! A kóbor Világ rajtam átfolyik már! Tanúskodó, anyás tekintetekbe még jó volna kisfiús árvasággal belekapaszkodni!
Egyetlen, késpengényi tétova sugár elég csokoládébarna Gioconda-szemeknek, hogy igaz-őszinte párra rájeljenek, ha valóban szeretnének! Darabokra széttépett álomokból ritkán lehet kártyavárakat építeni! – Emberek között tolakodó, szürke horda-árnyhad nyomul, s minden kút-mélyen egyre gyűlni kezd a megvesztegetett sötét! Nyomulva tolakszik a túlvilági ikrás alvilági szenny s mindenkiben félelmet virágszik sírva egy árván maradt kisgyerek!
Kilöttyent közönyök veszik birtokukba az elhasznált reményt! A gyilkoló csöndben is ráhasal az útra; bennem milliárd darabokra széttört kis álmokat reszket a félsz, hogy önző-makacson védhesse kiszolgáltatott Lelkem sebezhető határ-pontjait! Hunyorgó lemondások fél-eszméletében az Idő, mint drága felbecsülhetetlen kincs tükörbe kémlel s bámul: látja mindennap töprengő-árva arcom s tolakodó gondolatokkal kikezdi koponyám benső falát! – Különbékéimmel összebékül a Remete-magány, még infarktusos-szívem egyre tovább emészti önmagát!