46.
Robert meghallgatott mindenkit, ám magában már döntött. Még 1945 karácsonyát Genfben töltötte, de a rákövetkező évi húsvéti ünnepeket már Bécsben. Egész Ausztria egy furcsaság volt. A háború végén, a négy győztes hatalom, maga közt osztotta fel az országot. Négy úgynevezett megszállási zónát alakítottak ki. A mai Nideröszterreich orosz, Salzburg és környéke amerikai, Voralberg francia, mig Kertner angol zóna lett. A főváros Bécs, szintén négy zónára lett osztva.
Robert két háza, pontosabban csak a nyoma, az orosz övezetben, Bécs második kerületében a Leopoldstadtban feküdt. Bízott benne, hogy a két bérháza épségben átvészelt mindent. Sajnos a második kerületben voltak a legnagyobb harcok, és mind a két építményt porig bombázták. Nem esett kétségbe, noha nem maradt sok pénze, de tervbe vette, hogy mind a két házat újra építteti. Ám ez a terv csak egy terv maradt a sok közül. A lakhatását egy időre meg tudta oldani, hogy kibérelt egy egyszobás, eléggé rozoga lakást. A bére viszont alacsony volt. Ezért kifizette egy évre. Nagy luxust nem igényelt, csak egy ágyat és szekrényt szerzett, meg pár edényt. Miután berendezkedett, felkereste a városparancsnokot.
Nem ment könnyen a találkozás megszervezése, mivel ha mód volt rá, az orosz vezetés igyekezett minden kérés, vagy terv megtárgyalása alól kibújni. Soha sem volt idő arra, hogy a kérelmezők személyesen tudtak volna találkozni az illetékes osztály vezetőjével. Legtöbbször valami kis alacsonyrangú katona vette át a beadványokat, hogy majd továbbítja a feletteseinek. Aztán hónapokig nem történt semmi. A kérelmezők új beadványt írtak, és persze ugyanúgy, mint az előző beadványra, nem kaptak választ. Robert a harmadik beadásnál nem bírta türtőztetni magát, és a kiskatonának oroszul feleselt vissza. A katona ezen nagyon meglepődött.
— Te orosz vagy, hogy ilyen folyékonyan beszéled a nyelvünket? Miért nem oroszul adtad be a kérelmedet? Hamarabb kaptál volna választ, vagy kedvező elbírálást.
— Nem vagyok orosz. Jópár évet töltöttem el Jasznaja Poljanában. Az önök egyik legnagyobb írójának Lev Tolsztojnak a birtokán. Itt sajátítottam el az orosz nyelvet.
— Maga azt akarja mondani, hogy személyesen ismerte Tolsztojt?
— Igen! Egészen a haláláig ott voltam. De mit segít ez az ügyem elbírálásában?
— Azonnal beszélni fogok a parancsnokkal, és megkérem, hogy minél hamarabb fogadja önt. Ha jól látom, valami üres telket szeretne visszaigényelni, ahol a háza volt.
— Igen. Két házam porig rombolták. A telkeimet szeretném visszakapni. Van hivatalos papírom, amivel bizonyítani tudom, hogy a két ház, illetve a földterület, ahol álltak, az én tulajdonomat képezik.
— Eléggé kényes ügy. Tudja, nálunk a Szovjetunióban nincsen magántulajdon. Éppen ezért nem biztos, hogy a kérése meghallgatásra, és kedvező elbírálásra talál.
— Ha nem kaphatom vissza, akkor fizessék ki a jelenlegi piaci árát. Utána én itt sem vagyok. Már Tolsztoj is megpróbálkozott a saját birtokán a magántulajdon eltörlésével. Eredménytelenül. Nem hiszem, hogy a mai Szovjetunióban sikerült volna.
— Sikerült. Nálunk nincs magántulajdon. Minden a népé, a miénk.
— Nézze, tisztelt katona úr. Én egy kisemmizett zsidó vagyok. Szükségem van pénzre. Mint mindenki, én is csak pénzből élek. Hitelem nem igen van, és egy olyan intézményt nem ismerek, akik „hozomra“ adnának hitelt, hogy semmiféle fedezetem nincs arra az esetre, ha nem bírnám kifizetni a tartozásomat. Jelenleg egy kicsi lakásban húztam meg magamat. Munkát már nem igen kapnák. Egyszer a korom miatt, másodszor nem is bírnám a munkát.
— Mihez ért? Most az újjáépítésnél, mindenki számít. Szükségünk van szakemberekre.
— Nézze, én nem akarom a maga drága idejét tovább rabolni. Az én szakmámmal maguk nem mennének semmire. Ékszerészek voltak a szüleim. Értek valamit ehhez, és kicsit a drágakövekhez. Olyen „szakemberre“ gondolom nem igen van szükségük. Tegye meg nekem azt, hogy minél hamarabb összehoz a feletteseivel. Velük kell komolyan beszélnem és nem magával.
— Nem teszek semmi könnyelmű ígéretet. Jöjjön vissza a jövő héten valamikor, és addigra biztosan fogok tudni mondani valami közelebbit is magának.
Robert ismét dolga végezetlen ment el, kitudja hányadszor. Kissé dühös volt magára, hogy nem próbálkozott előbb orosz nyelvtudásával. Egy hét elteltével ismét felkereste a városparancsnokságot.
— Jó hírem van magának, Herr Feinsilber — üdvözölte a közeg, akivel már összeismerkedett. — A parancsnok elvtárs hajlandó önt fogadni, amint ideje engedi.
— És az mikor lesz pontosan? Holnap, holnapután, avagy?
— Máris megyek, megkérdezem. Ha némi szerencséje van, talán azonnal tudja fogadni önt.
A katona elsietett, aztán egy jó félóra múlva jött vissza.
— Kérem, jöjjön velem. A parancsnok hajlandó önt azonnal fogadni.
Egy nagy terembe vezette Robertet, ahol egy hosszú asztal végében, több üres vodkásüveg társaságában, öblös régi karosszékben, egy magasrangú tiszt terpeszkedett.
Ahogy meglátta Robertet, széles mosolyt erőltetve magára, hellyel kínálta. Aztán oroszul kezdett beszélni. A kiskatonát elküldte, hogy hozzon valami ennivalót, és egy teli üveg vodkát, na meg egy poharat a vendégének.
— Hallottam a kérését, és olvastam is. Maga, úgy tudom, tökéletesen beszéli az oroszt. Valóban Tolsztoj birtokán szolgált Jasznaja Poljanan? Tudja, most mi van ott?
— Fogalmam nincsen róla. Mióta meghalt az író, azóta nem jártam orosz földön. Semmi tudomásom nincsen arról, mi történt ott azóta.
— Ahogy az író kérte, a birtokán temettük el. A házát múzeummá alakítottuk át. Az egyik fia jelenleg az igazgatója és gondozója a hagyatéknak. Ha akarna oda utazni, látogatóba, szívesen segítségére leszek.
— Én elmennék, de anyagilag nem állok úgy, hogy ilyen útra vállalkozhassak. Na meg messze is van. Inkább abban legyen a segítségemre, hogy a telkemen hamar túl tudjak adni. Nagy szükségem volna pénzre. Noha sokan azt gondolják rólam, hogy még mindig tehetős ember vagyok, ki kell, hogy ábrándítsam. Jelenleg még pár hónapig van hol laknom, utána mehetek az utcára. Munkám nincsen, és nem is igen lesz.
— Tudja mit? Volna egy ajánlatom. Maga jól beszél oroszul. Szükségem van egy tolmácsra. A fizetségben majd megegyezünk. És az ügyét meg addig intézik. Nem tőlem függ. Én csupán továbbítani tudom az igényét a jelenlegi vezetés felé. Az eredeti papírokról csináltatok másolatokat. Utána igyekszem közben járni, hogy megfelelően intézzék az ügyét. Nos? — nézett rá várakozóan a tiszt.
— Részemről meg is egyeztünk. Mikor jöhetek dolgozni?
— Hova siet? Várjon, rögtön jön valami élelem meg egy friss üveg vodka.
Robert egész estig „élvezhette“ az orosz vendégszeretet. Közben tolmácsolnia kellett pár bécsi vezető kérését, beadványát. A „fönöke“ mindenkinek csak annyit mondott oroszul, hogy „harasó“, amit Robertnek már fordítania sem kellett, hiszen mindenki tudta mit jelen. Készségesen fordította a német nyelvű kérelmeket, de a parancsnok szinte oda sem figyelt. Robert egy idő után rettenetesen unni kezdte, hogy a vodkán kívül semmi más nem érdekli. Már vagy egy fél éve koptatta az asztalt ebben a beosztásában. Az ügye semmit sem haladt előre. Sőt! A bécsi városháza ugyan visszaigazolta, hogy a telek jogos tulajdonosa ő, és követelése teljesen jogos, hogy vagy fizessék ki a jelenlegi árát, vagy, engedélyezzék, hogy ott újra tevékenykedhessen. Ám az orosz hatóságok még válaszra sem méltatták. Fizetésének jelentős részével adósak voltak. Szinte ingyen dolgozott.
Aztán a főnökét áthelyezték máshova, és az új vezetőség, nem hogy kifizette volna az elmaradt bért, még bajba is keverték. Azzal gyanúsították meg, hogy nyugati hatalmak beépített embere. Kénytelen volt otthagyni a munkáját, de noha már nem állt alkalmazásban az orosz hatóságoknál, havonta zaklatták, bevitték kihallgatásra. Aztán bekövetkezett az, amitől tartott. Egy nap elfogyott minden pénze. A kis lakásból ki kellett költöznie. Jött az utcai élet.
Aki valaha a szegények istápolója, megmentője volt egykoron, most szintén erre a sorsra jutott. Ingyen konyha azokban az időkben alig létezett. Szinte mind egyházi irányítás alatt állt, és az oroszok nem nézték jó szemmel a működésüket. Nem volt valami jó propaganda, hogy Bécs orosz zónájában sok a hajléktalan és nyomorgó. Robert nem fordult senkihez sem segítségért. Pedig megtehette volna, hogy ír Klein irodájának, vagy más régi jó ismerősnek Genfbe, hogy bajban van, legyenek a segítségére. Ám vagy a büszkesége, vagy más miatt nem tette ezt. Egy idő után egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajta a féktelen gyűlölet. Nem bírta megérteni, ha egyszer van jogos követelése a város felé, miért nem teljesítik azt. Szinte napi rendszerességgel ment be a városházára, és sokszor nem elégedett meg azzal, hogy felbosszantotta a sok hivatalnokot, de tettlegességre is sor került. Pár ilyen alkalom eredménye képpen, beszállították a városi pszichiátriára. Elég sok időt eltöltött itt, volt ideje gondolkozni.
Közben Ausztria igyekezett kikerülni abból az ördögi körből ahová a háború után belekerült. Úgy kezelték, mint a náci Németország által megszállt és leigázott államot. Ez a magyarázat arra, hogy megtarthatta az 1938. előtti határait, és nem kellett háborús jóvátételt sem fizetnie senkinek. A Szovjetunió megpróbálta bekebelezni Ausztriát is. Az elhíresült Koplenik-puccs elbukott. A terv alapján a kommunisták vették volna át a hatalmat, ám a terv nem valósult meg. 1955-ben sikerült megegyezésre jutni az oroszokkal. Ennek értelmében Ausztriának meg kell tiltani minden gazdasági és politikai együttműködést. Németország nem tarthat igényt semmiféle „egyesülésre“ Ausztriával. Ezekkel a feltételekkel a nyugati szövetségesek is egyet értettek. 1955 májusában aláírták az államközi szerződést melynek eredményeképpen az orosz és a nyugati hatalmak csapatai elhagyták Ausztriát. A kivonulás után az új osztrák alkotmányban rögzítették Ausztria örökös semlegességét.
A befejező rész következik.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Avi Ben Giora.
