A messzeségből intesz felém,
látom, hogy villan szoknyádon a nap,
cipőd sarkán fordulva hevesen
keresed, s nem leled fiaid anyám.
Fiatalon, gyötrötten szerettél,
még felsóhajt a múlt, kéri kincseid,
de te már összegyűjtötted, mit adhat
az Élet, e fösvény, didergő anya.
A múlt lámpását ki oltotta el?
Ki akarta tudni, mit hoz a jövő?
Kinek kellettél tékozló magadban?
Szerelmed árultad, s nem fizették meg.
Nem kértél többet, csak éveket,
egy pillantást, pár szót, színt és szerelmet,
de az évek valutádat nem fogadták el.
Gyötrelmet adtak, akiket szerettél.
Amerre mentél – még kicsi gyerek voltam -,
libbentek az ágak, fordult a szél,
bokrokon levelek izgatottan néztek,
suhanva szálltak a madarak fölötted;
Lázban enyhe tavasz, télben forró nyár,
madárcsicsergés erdő hűvösén,
hó puhasága tündöklő fagyban,
némán beszéltek: erre ment anyám.
Lábnyom nem volt, csak szárnyak suhogása,
s én büszkén álltam, míg borzolt a szél
és hullt a hó és dalolt a madárhad,
mert csak én tudtam, nekem mondták el,
hogy tündér az anyám, tündér lánya vagyok.
Most közelről nézel és intesz felém,
szárnytalanul, megtépázva, álruhában élsz,
és nem tudja senki a titkodat, őrzöm,
csak te, a fák, a mindenség és én.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Ferenczfi-Faragó Eszter