Csillogó harmat-gyöngyszemek
köszöntik az ébredő napot,
pacsirta zengi háladalát,
sorsomért én is hálás vagyok.
Kell-e több, mint mit itt kapok
az élettől? Nyárfalevelek közt
hűs, hajnali szellő játszik,
beletúr hajamba, kávém illatát
felkapja, magasba röpíti.
A végtelen kék égen – mint vitorlás a tavon –
hófehér felhő látszik,
tán álmaimat viszi egyre messzebb,
elérhetetlen a távolság. Hagyom…
Hisz itt van nekem a valóság.
Bár mögöttem nincs vagyon,
-de nincs adósság-
gazdag vagyok mégis.
Enyém a millió csillogó harmat ékszer,
a kora hajnali pirkadás,
a titkokat susogó nádas is enyém,
a szél, mely elhozza vízi világ
sejtelmes illatát,
a távolodó felhő az álmokkal,
még az is enyém,
s a naponta bennem éledő remény,
hogy unokáim ugyanígy látni,
érezni, értékelni fogják
ezt a gazdag, csendes csodát,
mely többet ér minden
harácsolt vagyonnál,
többet mond csokorba kötött
ékes szavaknál.
