Azt mondta, menjünk el együtt a Földanya méhébe. Azt mondta emlékszik még rá, hogy járt ott. Én is emlékeztem, de nem együtt voltunk akkor. Tudtuk, hogy olyan megindítóan gyönyörű az a hely, hogy ha visszatérünk abba a szent térbe, akkor megújulunk. „Még vannak feladataink” — mondta, és én is igyekeztem időrendbe tenni az előttünk álló tennivalókat. Közös ügyek ezek mind. Itt van a fiunk születésnapja, ami ugyebár már elmúlt, de még csak most lesz. Menni kell. Sokat utazunk, és sokat várunk. Az a történés, hogy várunk, és azt hisszük, hogy közben más, valami boldogságot okozó esemény eljövetelére kell várakoznunk. Mi most azt várjuk éppen, hogy leszálljunk együtt a természet templomába. Fényes, ajándékokkal teli tér. Pedig sötét. Magába zárta örökre a fekete dolgokat. Elvágja a Nap útját. Nem jön be semmi, csak a tisztaság. Ott levegőt lehet venni bátran! Sóhajthatsz. Vágyom rá, hogy bátran vehessek levegőt végre! Mindent meg tud szűrni a barlang. Minden átrostálódik, még az élő sejtek is, amik leszállnak oda. A gondolatok, az elfelejtett gondolatok, a félve érzett érzések, és amiket azért tiltottak meg, mert ők is szégyellték, hogy érezniük, fájniuk kell.
Messze került az a lány tőlem, megyek utána az időben, a térben, a zenében, az ecset hagyta fényen, félve lépkedek lefelé a mélybe.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Kerekesné Varga Veronika
