Andriska elhagyatott gyerek, de már nem is annyira gyerekkorú, inkább meglett fiatalember.
Most is szinte látom, ahogy egy környékbeli tanya farönkjén üldögél, körötte csend motoz, lágy, nyári szél csiklandja nyakszirtjét körülölelő göndörkéit, mattfényű hajfürtjeit.
Lehajtott fejjel nézi-nézi a tenyerében fájdalmasan megülő szálkát, tán a sorsát látja benne, — ki kéne szedni valahogyan, gondolta magában, de csapongó gondolatai szinte azonnal másfelé terelték a figyelmét.
A kútban lévő hűs víz pillanatnyi lehűlést ígért neki, hát fel is állt és lassú, megfontolt lépésekkel a húzóskút felé vette az irányt.
Nem sietett, mert nem volt hová és kihez, árvagyerekként ezt már beleverték a zavaros fejébe a szomszéd gyerekek, jó korán.
Szerinte, azóta lett ilyen nehézfejű, mióta megverték, rugdosták a nagyok a kisegítőiskola hátsóudvarán.
A koponyája több helyen betört, a zúzódások egymást érték a kicsi, törékeny testén.
Nehezen emlékszik vissza a kórházi történésekre, de egy dolgot tán sosem felejt el.
Gondozta ott egy kedves ápolónő, aki a szárnyai alá vette, védelmezte, amíg bent gyógyulgatott.
Még mesélt is estelente neki, ami ismeretlen volt számára, az intézeti „smasszer” kinézetű idősebb hölgy, meg a többi gondozó nem mesélt neki sosem. Tenyere gyakran vörösre dagadt a matrónák pálcaveréseitől, ami ékesen bizonyította azt, hogy irgalmatlan rossz gyermek volt. Mondjuk, amikor a szép, vagy nem szép szavak már nem hatottak, ehhez a nevelősegédhez, a pálcához folyamodtak, sajna.
Jólesően sütkérezett az ápolónő szeretetében, de annak is hamar végeszakadt, mert hazaengedték, persze az árvaházba.
Van egy lánytestvére, de ritkán látja, néha meglátogatja, de furcsa módon mindig egyedül jön.
Pedig ura is van neki, egy kopaszodó, görbeorrú, szigorú tekintetű ember.
Már zsenge korában belátta, ettől az embertől semmi jóra nem számíthat, gőgösen és felettébb lenézően viselkedett vele. Később, úgy tizenkét éves kora körül ő maga vitte, karikalábain egyensúlyozva, egyenesen az intézet kapujáig, hogy aztán lapátnyi tenyeréből kiálló kolbászujjaival belökdösse az igazgató irodájába, mert hát ösztönösen fékezett lábaival a kaputól kezdve a rémült gyermek.
Folyt. Köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Nagygyörgy Erzsébet