Ma is az ivóban lakomázik
sorra ömlik le garatján a folyékony kenyér
számtalan pohár fenekétől csuklik
s a hatalomvágytól duzzad zsigeriben az ér.
Szeméből szikrát szór a gyűlölet,
melynek csupán egyetlen parazsával gyújt egész
lényemben pusztító erdőtüzet,
hol boldogságom magva havas kietlenbe vész.
Újra tölt… ma már talán utoljára
remegve számolom a múló másodperceket
míg könnyem hull a kifent kaszára
-magam éleztem hogy tűrtem a kínzó éveket-
közelít… mint ki ingoványba lép
elsodorja a mámor, mi lassan emészti fel
ujjaim közt elmosódik a kép
s repedező falak sarkában magzatpóz ölel.
Mintha most megnyúlna a pillanat
égető kezének nyomában véraláfutás
mely ajkamra véste keser’ álmokat
hogy soha ne feledjem mit sem ér a lázadás.
Dühét oszlatja el a virradat
lelkem akár a kitörő vulkán, úgy morajlik
megváltásért mindhiába kiált
csak zokog s vár míg ő az ivóban lakomázik.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Németh Alexandra Zita
