A nyári kánikula, mintha egy hatalmas kályha, vagy vulkáni kürtő, forrongó magma lett volna, mely izzó, semmit és senkit sem kímélő könyörtelenségével sújt le az áldozataira, úgy vette őt körbe álmatlan éjszakákon át, és üldözte, mint valami halálos bűn, végeláthatatlanul.
A hirtelen, bejelentés nélkül támadt nagy fényesség, mint egyetlen középpontba koncentrált atommagrobbanás, hevített és égetett. Ilyenkor — ha nem vigyázott magára —, különösen délelőtt tizenegy és délután három között, úgy megégett a bőre, és megsebzetté lett szinte egész lénye, hogy szinte értelmesen gondolkodni sem volt képes.
Most hirtelen elgyalogolt menetelő ütemben egészen a régi Szerb Antal utca sarkán álló sarokra, melynek két égimeszelő tölgyfa kapuja fennen hirdette: „Rektori Főhivatal! Idegeneknek szigorúan tilos a bemenet!” Tőle nem kellett igazán se rettegni, se félni! A világ leggalamblelkűbb, legártatlanabb honpolgára volt ő egyszemélyben. A keskeny, kis töpörödött utcácskában a Főhivatal kapujával szemben, ironikus módon egy Dante szobrot helyeztek el. Meglepő volt Vergilius nélkül ez a fajta középkorias párosítás, annál is inkább, mert éppenséggel a legfontosabb mondatot felejtették le a dicső, és bizonyára halhatatlan emlékezetű szobor talpazatáról: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
Még jócskán benne járt a reggeli forgalom okozta sokkban, mert karórája tanúsága szerint éppenhogy elmúlt kilenc. Mégis nagyon sütöttek, szinte égettek a bombázó napsugarak.
Az ünneplő, a szépen kivasalt, patyolat tisztaságú ing, az öltöny — amit nagy gondosság mellett egy finom úriszabónál csináltattak külön vizsgáztatási alkalmakra, és ami ormótlan, egyenesen ANTI DÁVIDOS hatást kölcsönzött egész megjelenésének, mintha meleget elnyelő anyagból készült volna, szinte beitta a Nap sugarait. Nem is a rövid időn belül hirtelen jött hőség, sokkal inkább a koncentráció átmeneti, mintegy hézagos megszakítottsága és pillanatnyi szünete dühítette.
„Vajon akkor is mindent fogok tudni, ha majd a próféta elé állok?” — kínozta szabályos közökben a hőség, ami elől a kicsinyített erkélyek és gangok is csupán átmeneti enyhülést és frissességet szolgáltattak.
Kedvese csokoládé haja és ártatlanságba vesző őzike szeme lebegett előtte. Rohanni a végső percekben, avagy azon törni buksiját, hogy néhány tétel szövegét még talán betanulja, szinte fölösleges. Odaáll merészen, kihúzott, bátor testtartással kedvese elé, vagy inkább sokkal kézenfekvőbb, hogy letérdel, és színt vall, mint hősszerelmesek szoktak a mozivásznak kifeszített golgotáján.
Úgy érezte, már szinte mindent elmondott neki — legalább is, ami versekben kifejezhető, és megvallható —, csupán az elrejtett, egzotikus felhangok, és csókok perzselő forrósága maradt egyelőre tisztázatlan kérdés! De hát, ami késik, nem múlik! Kedvese egy évvel fiatalabb volt nála, és így azt gondolta, hogy korban még passzolnak, és illenek is egymáshoz. Nagyon fontos szülői elvárásnak számított, hogy kedvese ne legyen nála öt-hat évvel idősebb, legfeljebb egy-két évvel, így az a cirka egy év szinte meg se kottyant!
Mint egy erősen verejtékező, élő szobor megállt a bejárattal szemben, ahol az enyhe kereszthuzat, és az útjában fellépő légáram átmenetileg még enyhítette szenvedéseit, és várt. S mivel a kiszemelt, álomtáji kedves csak nem jött, egyre toporgott, és a végén már egyik lábát a másik után tornáztatta, kisebb, koncentrikus körökben emelgette, hogy alig titkolt indulattal siettethesse az örökkévaló idő múlását.
— Hát, szervusz, Tibikém! — köszönt neki hirtelen valaki, aki annyira ismerős volt, s mégsem tudta azonnal beazonosítani.
— Szervusz! — töprengett egy darabig. — „Hogy is hívhatnak barackvirágom?”
— Szia! Na, felkészültél a nagy megmérettetésre? — faggatózott tovább. — Mert én már csupa hasznos és jó dolgot hallottam az öreg eminenciásról.
— Hát, ami azt illeti… Én szinte semmit sem!
— Nem láttad a kis barátnődet? Igazam van?
Hirtelen patakokban kezdett el csordogálni róla a felgyülemlett verejték.
— Nem, sajnos még nem futottam össze vele!
— Hát pajtikám, ezt aztán sütheted, mert értesüléseim szerint ma meglehet, hogy nem az elsők között lesz, aki majd vizsgázni akar! — mondta ki a keserű ítéletet, és szemlátomást élvezte is, hogy ádáz nemtörődömséggel és hányaveti közönnyel belegázolhat valaki a lelkébe, akiről legfeljebb csupán annyit tudott, hogy versekkel hálálja meg azt, ha kedvesek hozzá, és önzetlenül segítőkészek.
Az adott kedves aztán a Kecskeméti utca felől viharzott be az Egyetem tér felé, mint könnyen jött eső utáni huncutka szivárvány. Leplezetlen mennyország-mosolyát is, mintha öntudatlanul egyedül csak neki tartogatta volna. Elmosolyodott, azzal az őszinte és bájos tisztasággal, amiben nem volt sem tettetett részvét a megtörténtek miatt, sem pedig kicsinyes bosszúállás, mint amikor valaki mosolyog, és közben hátba szúrja a másikat. Könnyedén, mint egy pajkos, kis fecske, fölszállt a járdaszegélyek sivár földalatti világából.
— Szia, Tibus! Hát hogy vagy?
— Én… Én… Én… Remekül! — ezt a pár alig hallható szót is mennyi erőfeszítéssel kellett kimondania, míg egyáltalán sikeredett.
— Remélem készülgettél a soványka hétvége alatt?
— Hát persze! És kegyed?
— Én is! — közelebb merészkedett, mint a számító emberek többsége, akik csupán érdekből, de részvét és szikrányi együttérzés nélkül cselekednek. Belekarolt az időközben pirospozsgásan elpiruló, fülig szerelmes fiatalemberbe, és kedveskedőn, hogy senki közelben járó meg ne hallja, belesuttogott a fülébe:
— Mit szolnál, ha veled mennék be elsőként vizsgázni? — S fogta magát, nem törődve semmivel és senkivel egy mély és bensőséges csókolt adott alma formájú arcára, amitől annak csak még ütemben kezdett dobolni a szíve, mely halhatatlan zsarátnokként csupán csak érte lángolt.
— Nekem ez is megfelel! — most még azt sem foglalkoztatta volna különösebben, ha majd a vizsga után este a Dózsa György úti kollégiumban kibeszélik őket a barátnői.
— De azért, ha esetleg megakadnék valamelyik tétel kidolgozásánál, ugye még számíthatok rád? — semmivel sem összehasonlítható, megsebzett őzike szemekkel bámult rá kérdőn, és a fiatalember dobbanó szívével máris azt érezte, hogy szerelmes és elveszett az önemésztőn fojtogató lángok között…
Az ajtón belülről egy komor, szinte ótestamentumi dübörgő, prófétás hang szólalt meg:
— No, jöhetnek, aki csak akar!
A rektori főhelyettes volt, aki mellesleg, mint kulturális irodalompárti titkár, valamikor a Szófiai egyetemen bolgár irodalmat is hallgatott, méghozzá eredeti nyelven, és aki valósággal rajongott a XX. századi színházért.
— Szerinted bemenjünk? — aprócska hattyúkezeit gyengéden becsúsztatta a fiatalember karjai közé, kedveskedőn karon fogta. — Úgy félek! — csicseregte pacsirta hangján.
— Ne izgulj! Szerintem nem fog megenni! Még csak most volt ebédidő, és ilyen korban az embernek már sokkal lassúbb az emésztése!
— Ez aztán a szellemes válasz! — gratulált. — Nem is gondoltam volna, hogy neked ilyen kitűnő humorod van! Elismerésem!
— Mindig maradj mellettem, és akkor nem lehet semmi baj! — ezt a kis biztatásfélét a hölgynek szánta, ám valójában saját magát próbálta megnyugtatni, mert verejtékekben úszva tört rá a félelem.
— Akkor mehetünk?
— Igen, persze!
Úgy léptek be a sötétséget árasztó, sötétbarna, ódon ajtón, mint ifjú házasok, vagy hősszerelmesek, akik hogy igaz, és rendíthetetlen szerelmük igazságát bizonyítsák, egymásért az életüket is képesek lettek volna feláldozni!
— Üdvözlöm Önöket, kedves kollegáim! — köszöntötte őket dörmögő tenor hangján a professzor. A szobán máris meglátszott, hogy igen-igen művelt értelmiségi ember lakja; a falon a töprengő Babits, Rippl-Rónai és Arany időskori fényképe volt látható. A tölgyfaborítású hatalmas könyvespolcokon pedig különböző lexikonok, és szépirodalmi tanulmánykötetek halmazai, és kéziratok is, melyek nagyobb, egyetemesebb igazságokról tanúskodhattak az avatatlan szemek számára…
A professzor gyorsan kirakta a hatalmas, szintén tölgyfából készült, faragásokkal díszített íróasztalára a tételeket, mind a harminckettőt.
— Akkor ki lesz az első? — kérdezte türelmesen.
A fiatalember látván az ifjú hölgy kissé megszeppent tanácstalanságát és tétova hezitálását, rögtön döntött, és belement az kikényszerített „játszmába”.
— Ön aztán látom, hogy vállalkozó kedvű, kedves barátom! Tessék csak! Húzzon egyet!
A fiatalember balkezes lévén mindig csak azzal a kezével volt hajlandó húzni, amelyik kézre állt neki, mivel a jobbot ormótlannak és oda nem illőnek tartotta egy ilyen magasztos művelethez.
— Ne kapkodjon el semmit! — figyelmeztette bölcs hangon az öreg. — Nyugodtan várja ki a megfelelő pillanatot, és húzza ki a tételét! — hátradőlt a bőrrel vastagon bevont, dönthető karosszékében és láthatóan élvezte a levegőben is jelenvaló bizonytalansággal megspékelt rettegés illatát…
— A harmincas tétel! — mondta be a fiú a számot.
— Igen! — az öreg felírta a számot gondosan a füzetébe, majd folytatta —, hát kérném tisztelettel ez Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének részletes elemzését foglalja magába! Bízom magában kedves barátom, mert tudom, ön soha nem verne át, és hogy mindig készül!
A fiatalember némán meghajolt, kissé színpadiasan, mert az önbizalom hiányának kiváltképpen használt, ha valaki már az első adandó alkalommal dicsérni kezdte.
— Tizenöt percet kapnak, addig összeállíthatják a jegyzeteiket, és készülhetnek lélekben a megmérettetésre — fűzte még hozzá mondandójához az öreg tanár.
— Köszönöm szépen! — hátra bandukolt, és még le sem tette a kis irattáskáját, melynek szürkés, kopottas színe egyből elárulta, viselője sokban hasonlít egy pufók, szürke egérre, akibe azért szorulhatott néminemű tudatos élelmesség.
— Ne feledjék, még van összesen tizenöt percük! — figyelmeztette őket éles hangon a professzor.
— Te tudsz mindent? — tétován érkezett a bal fülébe a suttogó kérdés a hölgytől.
— Miért kérded? — fordult hozzá, bár alig nézett fel, hiszen a keze úgy járt fel s alá a hófehér papírlepedőn, akár a motolla, vagy egy automata gép.
— Igazán segíthetnél egy kicsit rajtam is! — finom gúnyolódásnak szánta ezt a kis megjegyzést, mégis a másikon egyből látszott, hogy egyszerre leplezte le, és árulta el saját magát, hiszen arról volt szó, hogy bizonyos felkészültséggel rendelkezik, legalább is észbeli gondolatok bonyolult dolgaiban!
— Kérlek, várj egy pillanatot!
A másik most olyan gyorsan és szaporán rótta cirkalmasan kaszáló, macskakaparásszerű sorait, hogy sokszor már azt sem igazán tudta, mit is ír. Alig telt el újabb két, legfeljebb három perc, és már bizalmasan fordult oda hozzá. Az öreg látszólag persze semmit sem vett észre! Nem lehetett pontosan tudni, hogy nemlétező bajsza alatt vajon min mosolyoghat ennyire jókat. Aznapi kulturális újsághalmazát kinyitotta maga előtt, és a terjedelmes méretekkel rendelkező újságpapírost szándékosan úgy fogta, hogy a másik kettőt ne kelljen puskázáson érnie, mint a leleplező mesterdetektíveknek!
— Na, figyelj csak! Mi is a tételed? — odafordította a kis, nyomorult cetlit maga elé, hogy jobban láthassa.
— Á! Vajda János öregkori költészete! Ragyogó! — örömteljes vigyorgás látszott máris az arcán, ami egyenértékű volt egy megkönnyebbüléssel!
— Neked, látom, ez kisujjból megy! Nem akarsz esetleg cserélni? — incselkedett a hölgy, mert időközben rájött, hogy nem biztos a tudása, legalábbis, ami a tételben foglaltakat illeti!
— Nem olyan ördöngösség! De ahogy látom, a vers memoriterekkel is bajban leszel, és tudod a profnak herótja van attól, ha valaki nem tud tisztességesen legalább egy verset!
— Ajaj! — nagy sóhaj hagyta el a hölgy szájfényes cseresznye színű ajkait. Látszott, hogyha csak fele annyi időt szánt volna felkészülésre, mint a tükör előtti cicomázásra, esetleg könnyedén vette volna az előtte most tornyosuló akadályokat és buktatókat!
— Nem lesz semmi gond, csak próbáld vele elhitetni, hogy magabiztos és bátor kiállású vagy, és strammul megállod a helyed, akkor nem lesz gond!
— Kösz a jó tanácsot!
— Ja, igen! — jutott gyorsan eszébe a tizenöt perc vége felé —, arra nagyon ügyelj, hogy lehetőleg a verscímeket is pontosan mondd ki, mert az öreg még azt hiheti, hogy csalsz! Sok sikert!
— Neked is! Köszi! — ez már nagyon bizonytalanul hangzott, mert időközben kiderült, hogy a kishölgy szinte alig tud valamit az öregedő Vajda szerelmi költészetéről. „Vajon miről fog az öreggel beszélgetni? — suhant át az agyán. — „Elvégre a kollokvium egyfajta nyugodt beszélgetést jelent és nem szándékos megmérettetést, vagy vizsgát!”
A fiatalember kissé tétován felkelt a kényelmes bőrgarnitúrák fogságából, bíborszínű nyakkendőjét megigazította, ami időközben enyhén összegyűrődött, és most sokkal inkább egy túlságosan is elfoglalt újságíró benyomását keltette, és nem egy vizsgázó diákét!
— No, hadd hallom csak! Nagyon kíváncsi vagyok az ön feleletére, drága kolléga! — az újság lapjait kellő gondossággal hajtogatta össze, és félretette az asztalán, ezzel is szándékosan némileg késleltette az időt, hogy a felelő fejében még rendszerbe szedegesse megmaradt gondolatait!
— Az én tételem Gárdonyi Géza: Az én falum című novelláskötetének elemzése! — jelentette ki egyszerű üveghangon. Mintha egy elzárt szobában lett volna most, ahol az echósított hangok szándékosan elhaltak a fojtogató csendben, hiszen senki sem hallhatta őket!
— Hát ez pompás, pompás! Halljuk! — lelkendezett az öreg, mert már most kiderült apró emberi gesztusaiból is, hogy Gárdonyi is az egyik halhatatlan kedvencei közé tartozik!
A fiatalember szándékosan tettetett önuralommal kezdett a hosszadalmasnak ígérkező beszédbe. Gondolta, időt spórol a fiatal hölgynek, akibe fülig belezúgott, csak nem merte szívét vallomásra bírni.
Az öreg szívélyes meghittséggel és türelemmel hallgatta, és hogy helyeslésnek nyomatékot adjon, néha bólogatott, így bíztatva a megszeppent, elbátortalanodott másikat, hogy amit mond, az még jó!
— … És nagyon érdekes, hogy Gárdonyi néptanítói élményeit is a lehető leghívebben örökítette meg ebben a kis kötetben! Különösen akkor, amikor a kisgyerekek rorátéra mentek! — s eszébe jutottak azok a tanulmánykötetek melyeket az idős professzor írt, mert több társától azt hallotta, hogy sok tekintélyes embernek kiváltképpen imponál, és a legjobb benyomást kelti, ha olvasták az írását!
— És ön szerint, drága kolléga, mit jelent a roráté? — kapta fel a fejét a mondat közben az öreg. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan akasztotta-e meg, vagy csupán újabb célpontot keres?
— Hát… mivel a gyerekek hajnalban keltek útra az iskolába, valami hajnali dolog lehet!
Az öreg látva a szomorú tanácstalanságot hirtelen másra terelte a szót:
— Mondja csak, kedves kolléga úr, tanult ön latint?
— Sajnos nem!
— Hát ez helytelen, de megpróbálok magán segíteni!
Az öregen is látszott, hogy mélységesen elgondolkodik azon, hogy vajon mit is tanulhatnak a fiatalabb generációk a mostani tanintézmények padsoraiban, ha még egy egyszerű latin kifejezéssel sem tudnak megbirkózni?
— Hát, ha hajnalban mentek a rorátéra, és csak utána iskolába, akkor? — emelte fel kérdőn szinte teljesen ezüst-porcukrozott szemöldökeit az öreg. — Akkor hova mentek a kisdiákok iskola előtt?
A másik rögtön érezte, hogy ebben a mindent eldöntő végső kérdésben lehet a válasz lényege, és ha most erre rosszul válaszol, az legalább két jegy levonást érhet!
— Bementek a templomba melegedni, mert, ahogy Gárdonyi is írta, olcsó kalucsnikat, és csizmákat kaptak, amikbe könnyen becsordogált a hólé, és hamar át lehetett fázni benne!
Az öreg jókat mosolygott a feleleten, hiszen ekkora leleményességgel ritkán találkozott hosszú, negyvenéves pályafutása alatt.
— Frappáns és egyszerre nagyon szellemes válasz, drága barátom! Tetszik nekem a gondolkodása! De mit is jelent már végre az a roráté?
A fiatalember torkán érezte a fojtogató hóhérkötelet, mely egyre szorosabbra kezdte húzni és ostromolni a gigáját, szinte már alig kapott levegőt, a tanácstalanság fojtogatta!
Hosszú, állott homály és csönd telepedett rájuk, az egykor remekül indított felelet, érezte most megfeneklett.
— Ejnye, ejnye, hát drága barátom! Most mit is kezdjek magával? — vakarta meg őszes üstökét az öreg, mert csöppet sem szerette volna egy ilyen mindig őszinte és remek diáknak elvenni a további lelkesedését a hivatásától.
— Hát a hajnali imádkozás! — mondta meg a választ! Azt érezte, hogy saját maga legalább annyira feszült, és türelmetlen, mint most tanácstalan szomorúságában a másik.
— Ajjaj! Hát most mi legyen? — előtte ott kinyitva a leckekönyv fekete borítója, mintha a halál könyvét szorongatta volna a kezében, s a professzor rendelkezve élet és halál fölött!
Kipattintotta régimódi típusú, kerámiahegyű tollának a fedelét, és olyan cirkalmas betűkkel írogatott bele, akárcsak a diák a maga papírját, amit az öreg első ránézésre alig tudott kibetűzni, a helyesírási hibákról és elírásokról már nem is beszélve, amit a diák figyelmetlen izgalmában ejtett!
— Hát kedves kolléga! Amit elmondott, azt jóra értékeltem, és írtam önnek egy kis dicséretet is, ha megengedi! — vaskos kezekkel adta át az indexet. Hatalmasnak látszó, bölcs ótestamentumú alakja kinyúlt az asztal mögül, felállt, és a fiatalember legnagyobb meglepetésére kezet rázott vele, s csak annyit mondott:
— Igyekezzék minden időben az emberségét megőrizni, és csak az ajtón kívül nyissa ki az indexét! — azzal útjára bocsátotta.
A fiatal hölgyet sem kellett sokáig váratni, most ő következett, és hála bámulatosan briliáns emlékezőtehetségének, olyan szép ízes nyelven mondta el a Vajda-féle szerelmes verset, hogy az öregnek majd belefacsarodott a szíve, amíg hallgatta. A hölgy által elképzelt vereségből is legalább egy elégséges szintig ki tudtak sütni valami elfogadható érdemjegyet is!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Tasev Norbert
