TARKÓN-LŐTT HITEGETÉS
Előbb szervesen kikezdhető maradvány nőtt csendesen a hallgatáson, míg végül a bőbeszédű szószártyár is hitvány-alamuszi némaságra ítéltetett! csupán csak utána kóstolhatta mérgezett ízét mindennapi trágár-szelng nyelveknek! Hamar megtelt majd felvérzett az önérzet csillag-méltósága! Folyamatosan vérző sérelmek áradtak szét a flegma-gyilkos Lét partiképes rendszerén; s odabent még most is csupán sziklák s korall-szigetek hirdetik a Golgota-magányt s hogy ez valamikor még bizton jelenthetett valamit!
Egy napra kupeckedő, seftelő zsibvásár az Élet: önmagát zabálva is bármikor felfalná, ha azon múlna kinek is juthat finomabb falat, vagy több kiváltság-babér! Mert mindenki sejtve tudhatja: egyetlen érzék maradhat csupán éberen, ami mint titkosított radar egy eltévedt képleten önmagához vonzza az anyagiaskodó harácsolók táborát s azokat kiknek a luxus is trófea! – Kopaszodó csend a távolság repedő részei között is egyre növekedett: egymástól született idegenkedők kolonc-hízelkedői lettünk! Felszívodó percek némuló aranyköpéseket szülnek s kapcsolatok híján az alantos felszíni vidékeken csupán az érvényesül, aki eladta magát, vagy pucsítva beterpesztett!
Sűrítenek a felhigitanak egyre görbe tükrök! Földre elejtett szívütemet, ki lehet majd a szerencsés, ki arany-szívével elbabusgatja?! Gyilkos korom, mint kisstílű dögcédulát, amamuszi névjegyet majd szándékkal meg s eltapos, pedig sohasem hagytam magam! – Vergődő Golgotákat megjárt jelenünk is ide-oda cikkan ingatag! Alattomos titkok elől jó lett volna elfutni, ha tudtam is, hogy folyvást felsértenek ,,miértjei”! – A feledés sötétje sohasem tárul, – de szakadék-mélységig zuhan alá!
