Angélique
Bernard Legrand alig ért be hétfő reggel a rendőrkapitányságra, a szolgálatos altiszt máris intett neki.
— Épp jókor érkezett! Egy izgatott női hang keresi, kizárólag önnel szeretne beszélni… — nyújtotta át a kagylót, melynek a mikrofonját befogta közben.
— Halló, Legrand felügyelő vagyok, hallgatom — szólt bele a készülékbe.
— Angélique Duchamp vagyok, Maryam Anwari barátnője — mutatkozott be a telefonáló. Maryam és Joseph tényleg élnek? Madame Pannier, mondta, beszélni szeretne velem. Elnézést, a hétvégén a hegyekben jártunk, s nem volt térerő. Most az iskolában vagyok, délben bejövök vallomást tenni. De ha sürgős, akkor elkérezkedek, valakire rábízom a diákjaimat, és… — hadarta.
A felügyelő megvakarta a fejét. Ott visszhangoztak benne Maurice Ory szavai. „Ne (beszéljen vele)… Jobb, ha úgy gondolja, kielégítette a kíváncsiságunkat.”
— Na, ez már úgyse valósul meg — gondolta, majd megbeszélte a találkát délre, órák után.
Amint kezdett közeledni a megbeszélt idő, egyre inkább azon törte a fejét, mit nem kérdezhettek a lánytól a drogellenes osztály nyomozói. Mégis rajtakapott kisgyerekként dobbant meg a szíve, amikor bejelentették az érkezését.
Angélique Duchamp kigombolta a kabátját, mielőtt elfogadta a neki elkínált széket. Ruházatán semmi sem utalt arra a kihívóan öltözködő lányra, „aki után egy férj megfordulna, miközben karján a feleségét vezeti” — amint Jean, a pincér jellemezte.
— Madame Pannier azt mondta, ön más, mint a többi rendőr, akik csak drogokról, fegyverekről, szélsőséges iszlamizmusról, meg Iszlám Állam kapcsolatokról érdeklődtek Maryammal kapcsolatban. Várom kérdéseit — nézett a felügyelőre várakozóan, de mielőtt az megszólalhatott volna, folytatta: — Ha bármiben segíthetek… Bár azt kollégáinak is elmondtam, halvány gőzöm sincs arról, hogy barátaim bármire készültek volna. Még azt sem tudtam, hogy Lyonba akarnak utazni. Néha megittunk együtt egy kávét, elbeszélgettünk, ennyi.
— Engedélyével felvenném a beszélgetést — vette elő Bernard Legrand a diktafont az íróasztala fiókjából, majd a beleegyező fejbólintás után megnyomta az indító gombot. — Mit tud Maryam Anwari és Ali ibn Chérif kapcsolatáról?
Meglepődött, amikor a várt tagadás, kertelés vagy kitérő felelet helyett azonnali választ kapott.
— Nem sokat, mert barátnőm ritkán említette a nevét. Talán nem is emlékeznék rá, ha egyszer nem fakadt volna ki nagyon ellene. Nem kedvelte. Nagyon nem.
— Miket mondott róla, miként jellemezte?
— Régi családi barátjuk, még iskoláskorukból. Már a szüleik is látogatták egymást. Alival a korkülönbség ellenére Maryam öccse, Abdul barátkozott, aki csodálta azt az alakot. Barátnőm szerint beképzelt, erőszakra hajlamos, uralkodni vágyó, aki a tévedhetetlenség képességével megáldott Allahnak képzeli magát. Mondott egyebet is, de nem jut hirtelen eszembe. Ja, de igen. Alattomos, pedig a szülei rendes emberek.
— Miben nyilvánul meg alattomossága?
— Maryam nem részletezte, én pedig nem firtattam.
— Ez a jellemzés milyen kontextusban került elő?
— Öccse ellen fakadt ki, miként tudott ilyen barátot választani magának. Valójában Abdullal szólalkozott össze, akinek az orra alá dörgölte, hogy teljesen a befolyása alá került. Ezt panaszolta el nekem.
Az egyre szaporodó kiegészítések jól mutatták a lány igyekezetét. Próbált minél több és pontosabb információt nyújtani. Mivel ezek áradatának vége szakadt, a felügyelő témát váltott.
— Öccsével való viszonyáról mit tud?
— Abdult szerette, de időnként nagyon össze tudtak kapni. Bármin. Aztán kibékültek. Úgy jellemezte egyszer: „Szellemi fejlődése lemaradt a kora mögött. Időnként lázadó, irányíthatatlan kamasz, máskor mintha igényelné a felsőbb hatalmat, hogy ráháríthassa a felelősséget.” Öccse gyakran került szembe Monsieur Anwarival, Maryam pedig rendszerint apjának adott igazat. Ő a barátnőm példaképe.
— A többi testvére, édesanyja? Madamoiselle Anwarinak milyen a viszonya velük?
— Testvérei közül a legjobb kapcsolatban a nővérével, Jasmine-nel volt, aki meghalt tavaly egy balesetben. Nagyon megszenvedte a halálát. Édesanyjával meghitt a viszonya, bár, mint említettem, inkább apásnak jellemezném.
— Mesélje el barátnője utolsó napját, vagy inkább vett-e észre valami különöset rajta az utolsó napokban! — váltott témát ismét a felügyelő.
— Az utolsó héten erősen magába fordult… Nem jöttem rá az okára. Kérdeztem, még jobban begubózott. Ismertem annyira, ilyenkor jobb békén hagyni. Bár ne tettem volna… Talán — lett úrrá Angélique-en a bűntudat — akkor… De én is el voltam foglalva a magam bajával. Akkoriban kezdtem el a pszichoterápiát, és nagyon felkavart az első ülés. Ám, ez nem mentesít…
— Pszichoterápiát? — kapta fel a fejét a felügyelő.
— Két hét leforgása alatt két osztálytársnőm esküvőjére voltam hivatalos, egy harmadik pedig a kislányát a keresztelte. Akkor döbbentem rá, nekem huszonhárom évesen még nem akadt egyetlen normális kapcsolatom sem. Egyik sem bizonyult tartósnak, valamennyi csőddel végződött.
— És miért kavarta fel annyira az első ülés? — hagyta magát a felügyelő kíváncsisága által elragadni.
— Mert… A terapeutám már rögtön az elején szembesített azzal, hogy a fiúk-férfiak provokálása az életstratégiám része, így kerülöm el az intimitást, amitől rettegek. Mindenkivel kikezdek, önbizalmam erősíteni, majd, amikor kezd túl intimmé válni a kapcsolat, találok egy ürügyet, s ellököm magamtól az épp soros áldozatomat. Ám csak idő kérdése, mikor fognak megerőszakolni… Josephfel is kikezdtem rögtön első találkozásunkkor, de róla lepergett… Ezért maradhattunk barátok. Ő nem próbált intim közelségbe jutni velem. Annyira felkavart a szembesítés, hogy abba akartam hagyni a terápiát, de Maryam meggyőzött, folytassam. Saját baja közepette, neki erre is maradt ereje… — szökött könny a lány szemébe.
— És használt valamit?
Válasz helyett Angélique elpirulva felemelte a kezét, melyen karikagyűrű csillogott.
— Most, ezen a hétvégén kérte meg a kezemet — nézett a felügyelő szemébe ajkát szájába kapva, mint egy szégyellős kamaszlány. Végül a kérdő tekintetre szemlesütve bevallotta: — Igen… A terapeutám…
— Ez etikus? — érdeklődött a felügyelő kissé pajkos mosollyal.
— S az etikus lenne, ha nem mehetnék férjhez az egyetlen férfihoz, akit közel tudtam engedni magamhoz? — feleselt vissza a lány.
— Gratulálok! Akkor hosszú, boldog házasságot kívánok! De eltértünk a tárgytól. Szóval Maryam Anwarit valami bántotta utolsó héten.
— Eltűnése napján reggel, még iskolába indulás előtt, felhívtam, eszébe juttatni valamit. Jó kedve volt, még élcelődött is velem, hogy összetévesztem őt önmagammal. Már magához vette, amire emlékeztetni akartam, és Abdullal, aki aznap éjjel épp kivételesen a szülői házban aludt, mindjárt indulnak. Amikor viszont megláttam, még a nikábján át is észrevettem, hogy valami nagyon emészti. Kezdtem érdeklődni, de a gyerekek előtt nem lehetett, mert olyan radarjuk van… Azonnal ők is faggatni kezdték: „Mi történt madamoiselle Anwari?” Láttam, komoly a baj, mert a szünetben sem jött ki szokása szerint az udvarra, hanem az osztályterem az ablakából figyelte ténykedésüket, és csak becsengetéskor jelent meg beterelni őket. Egyik ilyen alkalommal még rákérdeztem, csúnyán összeveszett-e valakivel a családban? Erre ennyit mondott, inkább súgta: „Abdul egy szörnyeteg!” Gondoltam, majd órák után, hazafele menet elbeszélgetek vele. Máskor, miután elengedte a gyermekeket, bezárkózott az osztályába, elővette imaszőnyegét, s eleget tett a déli imádság kötelezettségének. Én általában megvártam, s együtt indultunk haza, már ameddig közös az utunk, néha elmentünk egy üzletbe… Aznap hiába vártam. Mire észbe kaptam, már elment. Azóta nem láttam. Először gondoltam, békén hagyom másnapig, aztán rossz előérzet vett rajtam erőt. Kora délután mégis felhívtam telefonon, de akkor már a robot felelt, pedig a robbantás jóval később történt. Ennyit tudok.
— Miről beszélgettek hárman kávézás közben?
— Erről, arról. Munkánkról, a gyermekek csínyeiről, a szülők furcsaságairól, páciensekről, az orvosi hivatásról, de leggyakrabban talán vallásról. Hármunk hite háromféle. Összehasonlítottuk, kerestük a hasonlóságokat a Bibliában és a Koránban, meg a különbségeket is. Ezzel szórakoztunk Maryammal még egyetemi éveink alatt is. Esős hétvégi délutánokon felültünk az egyik ágyba, én a Bibliával, Maryam a Koránnal az ölében, aztán kerestük a megfelelőségeket. Például miként írja le a Biblia és a Korán Jézus születését. Aztán amikor elkezdtünk tanítani, Maryamnak ez nagyon jól jött. Amikor látták, hogy ismeri a Bibliát, a szülők nem berzenkedtek, miként fogja gyermekeiket katolikus erkölcsre tanítani egy muszlim tanítónő.
— Amikor kezdtek együtt kávézgatni, Dr. Beaumarchais már ismerte a Koránt?
— Nem. Első alkalmakkor leégett. Benne rejtőztek a keresztények által kialakított sztereotípiák, amelyek egy része a nem tudáson alapul. Aztán ő is szerzett egy Koránt, és egyszer vissza is vágott.
— Mivel? — kapta fel a fejét a felügyelő.
— A hitelhagyás került szóba, ami az iszlámban halálos bűn. Erre Joseph a Koránból idézett. Várjon csak, lehet, hogy eszembe jut… „Aki nem hisz Allahban — a már megvolt hite után — kivéve azt, aki kényszeríttetik, de a szíve megnyugodott a hitben, ám azok, akik önként tárulkoznak ki a hitetlenségnek rajtuk Allah haragvása lesz. Hatalmas büntetésben részesülnek.” (An-Nahl 16:106) A Korán hatalmas büntetést emleget, de nem halált.
— Volt valami közöttük?
— És engem cipeltek a találkáikra garde-de-damenak? Ugyan már!
— Nem találkoztak soha kettesben?
— Nem tudok ilyen esetről. Illetve egyszer, még októberben véletlenül összefutottak a városban. Percekkel azelőtt Joseph egy nikábos nőt összetévesztett Maryammmal, s majdnem az életébe került. A féltékeny férj szinte megkéselte. Joseph a barátnőmön vezette le a stesszt, és elég feszült hangulatban váltak el, de legközelebb megvárt minket, és bocsánatot kért.
— Igen, erről tudok… — ismerte be a felügyelő, majd rövid tűnődés után megköszönte a tanítónőnek a készségességét. — Ha még valami eszembe jut, felhívhatom, ugye?
— Természetesen!
A tanítónő távozása után a felügyelő kétszer is újra hallgatta a vallomást. Végül könyökét az asztalára tette, kezét összekulcsolta, majd száját ráhelyezte. Egy kérdés foglakoztatta nagyon. Min veszhetett össze Maryam Anwari az öccsével, mely a tanítónőt annyira feldúlta, hogy egyébként szeretett öccsét szörnyetegnek nevezze? És van-e vajon kapcsolat a robbantás, és a vita között? Vagy csak véletlen egybeesés? Némi töprengés után felhívta Ory felügyelőt. Amint lyoni kollégája meghallotta a beszámolót a „vallomásról” rögtön levonta a következtetést:
— Ezek szerint akkor reggel kaphatta meg Maryam a parancsot a bomba elhelyezésére. A leszörnyetegezés ellenére a parancsot teljesítette. A bombát lehet még itthonról cipelte magával, s egy óvatlan pillanatban az orvos figyelmét kijátszva élesítette.
— De mire kellett neki az orvos?
— Lehet, a feleségemék egy férfival és egy nővel számítottak találkozni… Megkapták tőlük a kulcsot, s amikor elindultak…
— De hol lehetnek? És miért nem értesítik aggódó szüleiket? — akadékoskodott Bernard Legrand.
— Maryam Anwari tudta, a rendőrség az autó azonosítása után azonnal keresni fogja. Vagy megölte az orvost is, vagy rávette, segítsen neki a szökésben, mert a maffia a nyomában van… Aztán csak meg kellett nézniük a híreket. Visszaút nem volt, mert mindkettejüket körözték… — egészítette ki Ory felügyelő.
— Ha így van, az orvosnak előre kellett tudnia, hogy majd menekülniük kell. Amikor lezárták a telefonjukat, már „törvényen kívül” érezték magukat. Nem, ez az elmélet sántít. Ki kellene hallgatni Abdul Anwarit, és házkutatást kellene tartani nála. De… a kockázat fennáll, hogy fiaskó legyen, és a leszörnyetegezés csak egy egyszerű családi perpatvar.
— A házkutatást a drogellenes osztály kérvényezte, de bíró nem engedélyezte. A kihallgatás megtörtént, Abdul Anwari mindent tagad, bizonyíték nincs. Alibije van, tíz perccel a robbanás után egy Lyontól harminc kilométerre levő benzinkútnál tankolt, és nemcsak számla igazolja, hanem ketten a személyzetből is felismerték. Egy szóbeli parancsot nehéz rábizonyítani valakire, s a drogkartellel semmilyen kapcsolatát nem találtak a kollégáim — felelte Maurice Ory.
— S a nyomkövető?
— Nem törvénytelen a saját autódba azt szereltetni. Lopás megelőző, pontosabban könnyebb megtalálni, ha ellopják. S még ha az Anwarik tették is fel és élesítették a bombát, minek kellett nekik még nyomkövető is hozzá?
Teltek a napok, s úgy tűnt, a nyomozás holtvágányra jutott. Hiába egyezett a robbanószer összetétele azzal, amelyet Ali ibn Chérifék használtak, a drogkereskedők és a fegyvercsempészek közt semmilyen más kapcsolat nem került napvilágra. A letartóztatott drogosok és fegyvercsempészek is tagadtak, s közös ismerősöket sem tudott se a lyoni rendőrség drogellenes osztálya és se a terrorelhárítás felfedezni. Ory felügyelő hiába dühöngött, hogy felesége gyilkosa megússza büntetlenül, eredmény nem mutatkozott. A drogellenes osztály még letartóztatott néhány embert, aki kapcsolatban állt a „báróval”, a terrorelhárítás is szerzett még információkat másokról, de felesége gyilkosainak felderítésében ügyben semmi előrehaladás nem történt. Hiába nyaggatta Poincaré alezredest, az csak a vállát vonogatta bűntudatosan. Végül Legrand felügyelőnek is telefonált nem botlott-e újabb információba. Ő is beismerte, semmilyen egyéni akcióba sem kezdett azóta. Elvették tőle az ügyet… s valójában ötlete sincs már — ismerte be.
Eltelt néhány nap, amikor Bernard Legrand ismét összefutott Angélique Duchamppal. Szó szerint, ugyanis a felügyelő egy gyermekotthonból sokadszor megszökött gyermeket vett üldözőbe, amikor elütötte a tanítónőt, aki egy utazási irodából kijövet épp táskája tartalmát rendezgette. Az ütközés hatására a táska repült egy méternyit, tártalma szanaszét szóródott a járdán. A felügyelő, ha nem épp vele ütközik össze, talán nem áll meg egy bűntudatos pillanatra. Rosszul tette. Eközben az üldözőbe vett srác kámforrá vált. Jobb híján sűrű bocsánatkérés közepette segített összeszedni a táska tartalmát.
— Készülnek a nászútra? — kérdezte a felügyelő az utazási irodára pillantva. — Merre?
— India, Nepál, Thaiföld… Vőlegényem, Wattana, thai és buddhista… — magyarázkodott Angélique. —Meg akarja mutatni nekem a buddhizmus szent helyeit, és be akar mutatni a szüleinek.
— Boldog nászutat! Aztán ha hazajön, és véletlenül összefutunk, elvárom, meséljen! Ilyen exotikus helyekre én soha nem fogok eljutni.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
