Maryam Anwari feltűnik Saint Étienneben
Angélique elnézést kért asztaltársaitól, s megkereste az illemhelyet. Wattana követte tekintetével, majd miután felesége becsukta maga mögött az illemhely ajtaját, kérdően a felügyelőre nézett.
— Miért jött elénk? Holnap nem ért volna rá?
— Nem. Így biztonságosabb volt.
— Valaki követett? Honnan tudja? — sápadt el Wattana.
— Ory felügyelő is felfigyelt arra, hogy Tonga kakukktojás az útvonalukon. Én elhittem, hogy barátaiknak semmi közük a robbantáshoz, hiszen ők célpontok voltak, nem tettesek, de Maurice Ory felügyelő nincs erről meggyőződve. Nem akarja, hogy felesége gyilkosa vagy gyilkosai megússzák szárazon. Arról gondolom értesültek a sajtóból, hogy a bombakészítő Ali ibn Chérif meghalt. Őt már nem lehet kihallgatni. Ám arra nincs egyértelmű bizonyíték, hogy a bombát ki aktiválta az autón. Az egyetlen indirekt tanú Abdul Anwari, de róla elképzelhető, hogy falaz másnak. Idézem: „Nem lehetek muszlimok besúgója. Tiltja a Korán.” Egyetlen lehetőség az ügy tisztázására barátaik, Dr. Beaumarchais és Maryam Anwari kihallgatása lenne. Ezért Ory felügyelő az Interpolon keresztül érdeklődött a tongai rendőrségen az iránt, hogy önök kivel találkoztak ott, elsősorban, hogy olyan személyekkel nem érintkezhettek-e, akik esetleg azonosak a barátaikkal. Tegnap este kérésemre Ory felügyelő átküldte a faxot, amit válaszul kapott. A tongai rendőrség határrendészetükre hivatkozva tagadja, hogy barátaik területükre léptek. Ezt mindhárman tudjuk, hogy nem igaz, hiszen álnév alatt jártak ott, pontosabban az új identitásuknak megfelelő útlevéllel. Önök megérkeztek, a reptérre, ott taxiba ültek, aztán nem érkeztek meg a hotelbe, de a reptérre idejében, hogy felüljenek a sidneyi járatra, amellyel eredetileg is haza akartak utazni.
— Egy lakatlan szigeten voltunk. Hány nászutas pár nem vágyik arra, hogy elvonuljon egy lakatlan szigetre? — vágott vissza Wattana. Hangja magasfokú stresszről árulkodott.
— S eskü alatt is ezt fogja vallani? A hamis esküvés bűntény. És bűnrészessé is válnak…
— Azt ígérte… — vált élessé Wattana hangja. A felügyelő közbevágott.
— A magam részét vállalom, de Ory felügyelő nevében nem ígérhetek semmit. Se más nevében.
— Jelenésünk lesz előtte? — nézett a fiatal férfi Bernard Legrand szemébe.
— Számíthatnak rá… Nem személyesen előtte, de a lyoni gyilkossági csoport nagy valószínűséggel feltesz majd önöknek néhány kérdést.
— És erre miért hívta fel a figyelmünket? — gyanakodott. — Más is kutakodott utánunk, igaz? — látott bele a ki nem mondott szavak mögé.
A felügyelő ösztönösen oldalra pillantott. Angélique épp visszaért az illemhelyről, és meghallotta az utolsó szavakat. A szándék, hogy az asszonykát ne ijessze meg, füstbe ment. Wattana látva felesége sápadt arcát felugrott a székéről, hogy támogassa leülés közben. Miután neje leült, mellé húzta a székét, és átölelte bátorítólag.
— A tongai rendőrség írásbeli kérésemre kihallgatta a hotel recepciósát, ahol szállást foglaltak, de ahol nem jelentek meg. Egy fehér férfi többször is érdeklődött utánuk. Elég erőszakosan tette, mint aki biztosan tudja, hogy ott laknak. Kellett volna találkozniuk ott valakivel? A francia rendőrség nem küldött oda nyomozót.
— Nem.
— A jó hír az, hogy feltehetően nem akadt a nyomukra, amíg ott tartózkodtak, különben nem tértek volna többször is vissza. De más francia állampolgár nem utazott se azon a repülőn, amellyel Tongára érkeztek, se azon, amelyen elhagyták. Feltehetően a „detektív” ott maradt még nyomozni barátaik után. Ők hol vannak?
— Elhagyták Tongát. Eskü alatt kijelenthetjük, nem tudjuk hova. Maryamék azt mondták, biztonságosabb így.
— Valóban. Ory felügyelő nem fogja bevenni a maszlagot, hogy a reptér és a hoteljük közt a taxiban hirtelen megszerveztek maguknak egy lakatlan szigeti üdülést. S a kihallgatás mestere hírében áll.
Wattana egy ideig mélyen a felügyelő szemébe nézett, mintha olvasni akarna a gondolataiban, végül a bizalom mellett döntött. Feleségére nézett kérdőn, végül Angélique beleegyezően bólintott.
— Kaptunk egy feladatot. Barátaink megkértek, hogy egy virágcsokrot helyezzünk Angélique Ory kapitány sírjára. Egy szalagot hoztunk tőlük, azzal kell feldíszítenünk. Ezt írja rajta: „Nyugodalmad legyen csendes. Bocsáss meg nekünk. Maryam Anwari és Joseph Beaumarchais.” A fejlemények ismeretében öntől kérdezzük, jó ötletnek tartja-e? Vagy…
— Nem. Határozottan nem. S nemcsak azért, mert ezzel elárulják, hogy tényleg találkoztak velük. Ismerem Ory felügyelőt. Feltehetően felesége emlékének meggyalázását fogja e jó szándékú bűntudatos gesztusba belemagyarázni.
— De miért? — ütközött meg Angélique.
— Majd otthon elmagyarázom — jelezte Wattana, hogy átlátja a bizarrnak tűnő magatartás pszichológiai mozgatórugóit.
— Most üljenek taxiba. Azzal menjenek haza. Nem követett senki, eddig kint a kávézó előtt a rendőrautóban posztoló kollégámnak feltűnt volna. A házuk huszonnégy órás megfigyelés alatt áll majd.
— De miért?
— A tény, hogy az a detektív, aki barátaik után szaglászott nem találta meg őket, ez életveszélybe sodorta önöket.
— Minkeet? Miért? — kérdezték kórusban.
— Ahogy Ory felügyelő se, ők sem hiszik majd el, hogy nem tudják, merre vannak. S hogy kiszedjék magukból, fennáll a veszélye annak, hogy egyiküket elrabolják, s a másikat megzsarolják az információért cserébe. S feltehetően a csiripeléssel meg se tudnák menteni az elrabolt életét… Hétfőn kell munkába álljon ugye? — fordult a tanítónőhöz. — Addig el ne hagyja a házat! Én délig megírom a kihallgatási jegyzőkönyvet, amelyet majd behozok, írják alá. Hozok majd egy sor fényképet, hátha felismernek rajta valakit, vagy emlékezteti önöket valakire a nászútjukon.
Amikor kevéssel dél után Bernard Legrand megjelent, Angéliquet kisírt szemekkel találta. Wattana minden szaktudása lepergett róla. Csak azt hajtogatta:
— Minden az én hibám… Ha nem akarok találkozni velük, akkor… Téged is, őket is veszélybe sodortam.
A fél órája már beletukmált nyugtató hatásának első jelei kezdtek megjelenni rajta. Nem annyira a nyugtató-, mint az álmosító mellékhatás.
A felügyelő átadott egy két-háromszáz képet tartalmazó borítékot. Ali ibn Chérif telefonjának névjegyzékében talált személyek fényképeivel. Jó tíz perc után Wattana egy már félretett képet újra kézbe vett, melyen levő férfi bozontos szakállát részben eltakarva kijelentette:
— Ezt a férfit láttam Bangkokban! A reptéren! Amikor felültünk a Tongai járatra!
— Biztos ebben?
— I-igen. Azt hiszem… — felelte nem túl meggyőzően. — Felfigyeltem rá. Amikor ránéztem, hirtelen elfordította a fejét!
— Őt biztos nem… — nézte meg a kép hátára írt szöveget a felügyelő. A képek egyharmada kakukktojás. Pont egy ilyent mutatott. A képen levő férfi fél éve börtönben van. Halálos kimenetelű balesetet okozott. Elütött egy biciklist.
A nyugtatótól egyre bágyadtabb, csak fizikailag jelen levő Angélique, aki egy ideje már csak a képek irányába nézett, a tévhír hallatán láthatóan magához tért.
— Nekem is volt egy hasonló érzésem, szintén Bangkokban. De nem a reptéren, hanem amikor a Wat Phoban, a fekvő Buddha templomában jártunk. A templom előtt egy padon ült, egy nikábot viselő nő. Amikor megnéztem, arra gondolva, hogy akár Maryam is lehet, elfordult, de az volt az érzésem, hogy továbbra is követ a szeme sarkából.
— S ezt távolról meg tudta állapítani?
— Ne feledje, több évet együtt töltöttem Maryammal, kinek az arcát a nikáb alatt nem láthattam. Megtanultam a szemét figyelni, ha tekintetéből akartam olvasni.
— Meg merne esküdni, hogy nem téved? — faggatta a felügyelő.
— Hát… — csukta le a szemét, miközben lerítt róla, hogy megpróbálja lelki szemei elé idézni a jelenetet. — Most nagyon úgy érzem, hogy igen… — tette hozzá bizonytalan hangon.
— Ezt mesélte — erősítette meg Wattana is. — Én akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Azzal nyugtattam, hogy biztos tévedett, hiszen nem lehetett Maryam.
— A félelem hatása. Ahogyan a férje is felismerni vélte a személyt, aki most épp börtönben csücsül, akkor mindenhol Maryamot vélte látni, most pedig detektívnek képzeli. Nem valószínű, hogy már Bangkokban követték önöket. Hiszen a facebookjából értesültek, melyik hotelben szállnak meg. Kockázatos lett volna ugyanazzal a repülővel érkezniük Tongára, vagy már Thaiföldön felhívni magukra a figyelmet. S ki tudja, milyen barátjuk próbált meglepetést okozni önöknek a nászútjukon. Lehet nem is követte önöket senki… — próbált a felügyelő megnyugtató lenni, de érvelése átlátszó volt. Jobbat nem tudott, mint elbúcsúzni, s elindult a Hármas Rendőrkapitányság felé. Ám még nem ért oda, amikor SMS-e érkezett. A ház elé kirendelt megfigyelő őrmester jelentkezett.
— „Egy nikábos nő óvatosan közeledett. Egy adott pillanatban kiszúrt minket. Hirtelen felgyorsította a lépteit. Kollégám utána sietett, de a sarok után eltűnt, mint szamár a ködben.”
Felhívta az őrmestert.
— Biztos ebben? — kérdezte, majd utalt Angélique és Wattana képzelődéseire.
— Háát… Nagyon úgy tűnt… Nem hiszem, hogy tévedtem… — bizonytalanodott el az őrmester.
Hát ennek fele sem tréfa! A felügyelő megnézte óráját. Déli fél kettő. Tizenegy óra az időeltolódás Tongához képest. Ott éjjel van… Itt este lesz, mire megkapják, s mire utána néznek, s még ha aznap válaszolnak is, itt lesz éjszaka… Jobb későn, mint soha, elküldte a faxot Tongára. Meglepődött, amikor már estefelé válasz érkezett a tongai határrendészettől:
„Ugyanazokon a repülőkön, amelyekkel a nevezett két személy utazott, nem volt más francia állampolgár. Sőt, egy idős házaspárt és négyéves unokájukat leszámítva még csak nem is tartózkodott francia turista abban a periódusban az országban. De ezt már megírtuk a lyoni rendőrségnek is. Önök nem kommunikálnak egymással?”
Könyökét az íróasztalára helyezve arcát a kezébe temette. Kopogtatásra tért vissza a valóságba. Julien volt, tehetséges gyakornoka. Rövid ideig tett-vett, de a gondolataiból kizökkentett Bernard Legrand volt annyira jó emberismerő, hogy megszólaljon benne ama kis csengettyű. Már-már visszatért volna napi feladataihoz, megírni a jelentést a mai tevékenységéről, amikor a fiú engedélyt kért, hogy bekapcsolhassa a TV-t, mert meg szeretné nézni a híreket. Az időzítés ismét megszólaltatta a felügyelőben a belső csengettyűt. Bár az engedély megadása után látszólag papírmunkájába temetkezett, fél szemmel a fiút, fél füllel meg az adás figyelte. Vajon mi az, amire ily módon próbálja felhívni a figyelmét, vagy… mi az, ami ennyire érdekli? Nem kellett sokat várnia.
— …miközben a rendőrség a világ másik felén keresi, Maryam Anwari itt bujkál a városban! … — hallatszott a TV-ből már az adás elején. Erre már a felügyelő is lecsapta az írószerszámot, és fel is állt székéről, hogy közelebb menjen a falra szerelt TV-hez. Még így, izgalma közepette is eljutott tudatáig Julien tekintetén végigsuhanó diadalmas mosoly. Mielőtt bármilyen következetésre jutott volna, a képsor mindent kitörölt tudatából. Ugyanis valaki lefilmezte reggel Angéliquék háza előtt megjelenő nikábos nő hirtelen „megfutamodását” majd kámforrá válását. Bernard Lagrand agya turbóra kapcsolva próbálta meghatározni hol állhatott az „operatőr”. Nem fentről, hanem az utcáról filmezett, az utca a házzal ellentétes oldaláról… Nagyjából onnan, ahol a házat figyelő rendőrök… Nem, nem lehetett előttük, mert azt észrevették volna. Mögöttük sem, mert ott… A rendőrautóbaaan? Ez az őrmesterék felvétele!
— Ez hogy került a sajtó kezébe? — futott ki a felügyelő száján.
— Rég tudjuk, hogy a kapitányságon a sajtónak van egy téglája — felelte Julien. — Most már azt is tudom, ki az.
— Ki? — kérdett rá idegesen a felettese.
— Ki tudott egyáltalán a film létezéséről? — kérdezett vissza a gyakornok. — Ez itt a kérdés. Én az őrmester úrékat, akik a felvételt készítették, kizárnám a gyanúsítgatásból… — felelte, miközben kópé mosoly bujkált a szája szélén. — Nagyon megbízható rendőrök. Feddhetetlenek. Természetesen önt is.
A felügyelő Julien szemébe nézett, mintha olvasni próbálna tekintetéből. Ő továbbra is olyan tekintettel nézett vissza, mintha valami jó heccet mesélne neki. „Képtelenség! Képtelenség!” — mondogatta magában. Hiszen rajta kívül csak a fiú láthatta, aki benn járt az irodájában, miközben ő rövid időre kiment, és nem zárta le a számítógépet. Végignézte, amint valaki… Nem, nem lehet! S még dicsekedik is vele!
— Miközben ön kiment az irodából én is kinn jártam… Baptiste Petit őrmester úr viszont járt benn. Láttam…
— Mit keresett az irodámban? — érdeklődött gyanakodva Bernard Legrand.
— Egy eltévedt iratot… Meg is találta az ön íróasztalán… Elég sokat ült benn… S amint kijött én azonnal visszamentem. Nem verte dobra értesüléseit. Már rég gyanakodtam rá, és mint most kiderült nem alaptalanul.
A felügyelő nekitámaszkodott az íróasztalának, majd hirtelen belehasított a felismerés.
— Arról a jelenetről neked sem beszéltem. Te honnan tudtál róla?
Hamiskás mosoly volt a válasz.
— Te el akarod végezni a Rendőr-akadémiát? — fogta suttogóra a szót. — Van normális eszed? Ki volt az a nő nikábban?
— Egy barátnőm. Épp a sarki házban lakik. Nem csinált semmi törvénybe ütközőt. Felvett egy nikábot, s sétált egyet benne. A büntetőtörvénykönyv egyik paragrafusát sem szegte meg. Ő nem adta ki magát Maryam Anwarinak. Ha utolérik, elővette volna a személyiét, és ennyi. Baptiste Petit őrmester úr találta ki, hogy Maryam Anwari…
— Nem! Te sugalltad neki.
— Ééén? Bizonyítsa be! — felelte a gyakornok megvonva vállát, de arcáról eltűnt a pajkos mosoly.
— Nehogy ezt jelentsd Grandpierre ezredes úrnak — dohogott a felügyelő atyaian. Még mondott volna egyebet is, de megcserdült a telefonja.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
