A cím talán sokakban felkelti a kíváncsiságot. Szóval történt, ami történt, hogy valamikor a hetvenes évek végén kitántorgott Izraelbe egy magyar fiatal. Ebben még nem volna semmi különleges, ami miatt írni kellene róla. A bökkenő ott van, hogy legális kivándorló útlevéllel. Azokban az időkben még akkor sem adtak ki ilyen dokumentumot, ha az illető a világ legvallásosabb zsidó vezetőjétől, a lubovicsi rabbitól prezentált levelet a hatóságoknak. Én azokban az években hivatásos katona voltam már. Semmit sem tudtam az illető fiatalemberről. Egyik ismerősöm szólt, aki mellesleg nagy focirajongó volt, hogy egy sportújságban olvasta, hogy egy tehetségesnek vélt fiatal magyar futballistával erősödött a Maccabi Natanja csapata. Azt kérdezte nem ismertem e, mivel én a hetvenes évek elején alijáztam Izraelbe. A válaszom egyértelmű nem volt. Viszont annyit megkértem, ha esetleg tudja, hol lehet elérni, azt közölje velem. Telt múlt az idő, amikor egyszer valaki péntek este — mert általában csak ilyenkor voltam otthon — csengettek. Anyám szegény éppen szanatóriumban volt, igy egyedül voltam. Kimentem megnézni, ki az, aki zavarni akar a sabbat bejövetele után. Nem tartottam én semmit nem hogy a sabbatot, de a jom kipurt sem. Egy szakállás fickó állt az ajtóban. Héberül kérdeztem:
— Segíthetek valamiben? Kit keres?
Meglepetésemre hibátlan magyarsággal válaszolt. Elmondta, attól a focirajongó barátomtól kapta a címemet, aki szólt nekem róla.
Betessékeltem és megkínáltam egy üveg hideg sörrel. Előtte figyelmeztettem, nálam nincsen kóser háztartás, sőt a disznót is megeszem. Nem zavartatta magát, noha kipa volt a fején. Sok mindenről szó került, de engem elsősorban az érdekelt, hogyan kapott kivándorló útlevelet. És itt kezdett gyanús lenni számomra. Az előadott meséből arra következtettem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Sok kémtörténetet meg krimit olvashatott. Ráhagytam.
A házban, ahol laktam rajtam kívül lakott egy magyarul beszélő másik fiú. Ő már előbb megismerte, mint én, mivel egy emeleten laktak. Neki egészen más mesét mondott. Elmondta, hogy az apja órás vidéken, és van egy nővére, aki most ment férjhez. A kivándorlási kérelemben azt ecsetelte a hatóságoknak, hogy munkaképtelennek nyilvánították. Az apjának nehézségei támadtak, így róla is kell gondoskodnia. A szociális pénzek nem fedezték a költségeket. A hatóságok meg megkérdőjelezték a többszöri családlátogatások után, hogy sérült, és jogosult e táppénzre illetve arra, hogy leszázalékolják. Apja kérelmezte a kivándorlását arra hivatkozva, hogy a legjobb barátja, akivel együtt volt lágerben, és aki kint él Izralben egy mosávban, hajlandó neki segíteni. Fél év sem telt el, és kézbe vehette a kivándorlás okiratot. Az illető barát segített is neki, de később „levette róla a kezét” mivel nem volt hajlandó szót fogadni neki. A nyelvet egy vallásos kibucban elsajátította, de dolgozni nem akart. Kvázi felajánlotta a barát, hogy maga mellé veszi a farmra a libák töméséhez. Egy darabig csinálta, de ez pusztán csak addig tartott, amig össze nem ismerkedett a szomszéd faluból egy erdélyi lánnyal. Még ez sem lett volna baj, ha megfogják a munka jobbik végét. De inkább napszámra lustálkodtak, és a munka meg ott állt hegyekben.
Kihasználva azt, hogy abban az időben nem volt lehetőség úgy utána nézni valakinek, mint napjainkban, mert nem volt diplomáciai kapcsolat, kitalálta, hogy ő valaha focizott az MTK-ban, ami még akkor elég jól szerepelt a magyar nemzeti bajnokságban. Elhívták Natanjára és szerződtették. Egy eléggé jelentősnek mondható pénzt kapott, az aláírást követően, valamint havi fizetést. Jó darabig megoldódtak a gondjai. Ám a lány hamarosan szakított vele, noha a club elintézte, hogy lakást kapott. A foci karrier nem tartott sokáig. Nem ment el az edzésekre, és meccseken már az első félidőben le kellett cserélni, mert nem bírta a megterhelést. Sem a futást, sem a nagy meleget.
Szerződést bontottak vele. Ezután tengett lengett. Órákat javított több-kevesebb sikerrel. Aztán egy hirdetést olvasva jelentkezett a repülőgép ipari művekbe. Felvették és iskolára küldték, ahol kiképezték villanyszerelővé. Pontosabban a repülök kábelezését, és elektromos hálózatának kiépítést végezhette.
A barátom ragasztotta rá a Golyó gúnynevet. Egyrészt azért mert nem találta ő sem száznak, másrészt meg mindig szinte futva közlekedett, és csak úgy félvállról beszélt, ha szóltak hozzá. Megismerkedésünk után én el is felejtettem teljesen. Igazából nem volt időm rá vele foglalkozni. Csak hétvégén jutottam haza, és akkor is úgy, hogy késő este, miután voltam látogatóban anyámnál a szanatóriumban.
Történt egyszer, hogy egy szombati kiránduló autóbuszt a tengerparti autóbahnon, ami Haifát köti össze Tel Aviv-val, terroristák kerítették hatalmukba a buszt. Azzal fenyegetőztek, ha nem teljesítik a követeléseiket, végeznek az összes utassal. A rendőrség és a katonaság úttorlaszokat emelt az úton, hogy megpróbálja feltartóztatni az utasokkal teli buszt, és tárgyalásokba tudjon kezdeni a terroristákkal. Én a korareggeli hírekből értesültem az eseményekről. Átfordultam a másik oldalamra, hogy ha esetleg szükség lesz rám, akkor úgyis megkeresnek. Nem voltam olyan fontos személyiség a katonaságnál, akit ilyen esetben azonnal értesítenek. Ám a szunyókálásomat a csengetés szakította félbe. Golyó állt az ajtóban.
— Mit akarsz? — kérdeztem.— Hagyjál békibe fáradt vagyok, szeretnék aludni.
— Te nem hallgatsz rádiót? — rontott nekem.— Azonnal öltözz fel, vedd a fegyvered. Terroristák raboltak el egy autóbuszt az országúton.
— Halottam a híreket. Nem rám tartozik. Ha netán mégis igényelnék a segítségemet ami nem sok, értesítenek.
— Hogy beszélsz ilyeneket! Azonnal szedd magad össze és menjünk.
— Menj a pokolba, hagyjál engemet békiben.
Azzal aludtam tovább. Bár ne tettem volna. Pontosabban ki gondolta volna, hogy egy szerintem totál hülye mire képes. De én is hibás voltam. A szolgálati szabály előírja, hogyha nem is vagy szolgálatban, a fegyvered tartsd a közeledben. Én az ágy alatt tároltam mindig. Ám azt is előírja a szabály, hogy a tár másutt, a fegyvertől külön tárolandó. Én ebben követtem el mulasztást. A töltény a tárral együtt, a géppisztoly mellett volt.
Alig szenderedtem el, ismét csengettek. A franc álljon beléd, mert azt gondoltam a Golyó jött vissza. Ám nem ő volt, hanem egy barátom.
— Mi a baj? — kérdeztem. — Gyere be, de én totál használhatatlan vagyok. Későn értem haza és szeretnék aludni.
— Nem zavarok akkor tovább — szabadkozott a haverom. — De egy apróság. Láttam a Golyót az utcán egy M16-os géppisztoly volt nála. Én úgy tudom még nem volt katona, és civilben is van.
Mint akit áramütés ért, azonnal keltem fel, és az ágyam alá néztem. Fegyver sehol.
— Gyere velem, ez a marha Golyó elvitte a gépfegyverem.
Lerohantunk a rendőrségre. A barátom igazolt, hogy amit mondok, arra ő tanú. Az ágyban talált, tehát én az esetről tőle értesültem. Közben már adták is ki a rádión a körözést Golyó ellen. Körülbelül egy óra múlva hozták is bilincsbe verve. Ám a fegyveremet nem kaptam vissza.
— Meg kell vizsgáltatni a fegyvert szakértővel, hogy használta e, vagy sem.
— És én mit fogok mondani a bázisomon, ha kérdőre vonnak, hol a fegyverem?
— Kapsz most egy igazolást, de ez nem fog az alól felmenteni, hogy megsértetted a szolgálati szabályzatot. A fegyvert visszakapja majd a bázisod, ha befejeződött a vizsgálat.
Másnap teljes izgalomban tértem vissza a bázisra. Jogos volt a félelmem. Azonnal lesitteltek. Két napig tartottak a fogdában, utána meg rendes katonai tárgyalást rendeztek. Persze nem tagadhattam, hogy mulasztást követtem el. Mondhatni, olcsón úsztam meg. Két hét fogda, és egy jó szaftos pénzbírság. Mikor letöltöttem a büntetést, megtudtam, hogy szerencsére nem tudta használni a fegyvert. Nekem egy örök tanulság, hogy fegyvert és tárat együtt soha sem teszünk egy helyre.
Hosszú idő telt el, mig ismét hírt halottam Golyóról. Egy szombati újságot lapozgattam, amikor a szemem megakadt egy híren.
„Elfogták a Maccabi Netanja egykori hátvédjét. Tiltott határátkelést kísérelt meg a libanoni határ közelében. A nála lévő táskában, repülőgép tervrajzokat, és harci repülők felszereltségéről szóló leírásokat találtak. A hatóságok őrizetbe vették a vizsgálat idejére. Ügyének tárgyalást katonai bíróság fogja elvégezni.”
Még kétszer elolvastam a cikket. Azonnal eldöntöttem, hogy bemegyek a haifai katonai ügyészségre. Sok felvilágosítást nem kaptam. Csak annyit közöltek, hogy saját bevallása szerint Libanonba kellett volna átjutnia, és ott már várták volna. Ha át tudja adni a tervrajzokat és a leírásokat a megbízóinak, akkor azok visszajuttatták volna Magyarországra. Szerencsére még időben lekapcsolták.
Ám a történetnek itt még nincsen vége. Valamikor még a nagy magyar rendszerváltás előtt megkeresett. Már nős voltam és a feleségem nyitott ajtót. Nem engedtük be. Fene sem tudja, mi történt vele utána. Később mesélték, hogy visszatért Magyarországra. Hogy további sorsa mi lett, arról nincsenek információim.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Avi Ben Giora.
